Újabb adalék
Nizsalovszky Endre portréjához
Százhúsz évvel ezelőtt, 1894. szeptember 25-én született Nizsalovszky Endre akadémikus, a múlt század kimagasló jogtudósa és kodifikátora, a Debreceni Tudományegyetem, a Budapesti Műegyetem, a Pázmány Péter Tudományegyetem, majd az ELTE professzora. A kerek évforduló az életút és az arckép vizsgálatára ösztönzi az emlékezőt. Különös élmény ez egy olyan társadalomban, ami ugyan évszázadok óta perlekedőnek és patvaristának csúfolja magát, ám sem az elmélet, sem a gyakorlat jogászait nem tiszteli különösképp. Magyarországon nem szokás jogtudósokról utcát elnevezni, alakjukat vagy arcvonásaikat szoborba önteni.
Nizsalovszky Endre törvényelőkészítőként kezdte pályáját az I. világháború után. Valorizációval, kereskedelmi joggal, társasági és részvényjoggal foglalkozott. Később dologi joggal, még később családi és orvos-egészségügyi joggal is; a magánjog szinte minden ágát magas fokon művelte. Azon kevés jogtudós közé tartozott, akik két tanszéket1 is vittek, s akiknek munkája és híre az egyetem falain, sőt az országhatáron túlra is eljutott. Életútjának egyik csúcspontja volt, amikor 1956-ban felvállalta az Akadémia Állam- és Jogtudományi Bizottságának vezetését, ahol bátran kiállt a dogmatizmus korszakában meghurcolt vagy bebörtönzött tanártársaiért. S a forradalom napjai, amelynek kezdetén az MTA egyik vezetőjévé, a Nemzeti Bizottság titkárává választották.
A XX. századnak ahhoz a nehéz sorsú nemzedékéhez tartozott, amely a legtöbb feladatot kapta és a legtöbbet szenvedte el a magyarság megmaradásáért. Szakmai és közéleti szereplése Trianonnál indult, háborúk és forradalmak között vezetett, s az önelégült, önmagába fordult kádárizmus időszakáig ívelt. A közben eltelt hat évtized embert és országot próbáló eseményei, az újrakezdés és újjáépítés monoton kényszerei sem tudták azonban megingatni emberi és hivatásbeli elkötelezettségében. Életrajzírója, az egykori tanítvány Mádl Ferenc jegyezte fel róla,2 hogy 1976-ban bekövetkezett halálig, élete utolsó percéig dolgozott. S valóban, kivételes mélységű és méretű életművet hagyott hátra, azzal együtt, hogy az egyetemi katedrán, a különféle szakmai, tudományos és társadalmi szervezetekben végzett több évtizedes munkája nehezen mérhető. Kérdés, hogy mi vezette egy hosszú és dolgos életen át, mi adta az erőt és elszántságot neki, hogy szakmáját, tudományát, hazáját és saját tehetségét is példátlan szorgalommal tudja szolgálni?
Kizárólag tételes joggal, kodifikációval foglalkozók esetében nehéz erre a kérdésre felelni. A névtelenül végzett, absztrakt munka túlságosan is a mának, a mindenkori aktualitásoknak szól, amely az idő múlásával érdektelenné válik, mit több, feledésbe megy. Az emlékező kevés fogódzót talál, hogy okokra és magyarázatokra leljen, s az emlékezés megreked az általános szintjén.
Nizsalovszky életműve szerencsére gazdagabb ennél. Már pályája elején foglalkozott jogbölcselettel és jogtörténettel is, utóbbi munkája – irodalomtörténettel kényszerűen kiegészülve – 1957-es eltiltása után teljesedett ki. Sokat elárul világszemléletéről, hogy idős emberként, számos nemtelen támadás elszenvedőjeként épp Eötvös Józsefet és Szalay Lászlót választotta kutatása témájául. Ezek azok a magyar politikusok, akik tisztán és bátran képviselték 1848 legigazabb üzenetét, a szociális és a nemzeti eszme egyenrangúságát és egymást feltételező kölcsönösségét.
Ám nemcsak bölcsészi munkája enged betekintést a belső világába. Legelső publikációja zűrzavaros, sötét időben, 1921-ben jelent meg a Kereskedelmi Jog című folyóirat hasábjain.3 Az igazságügyi minisztérium huszonhét éves törvényelőkészítő hivatalnoka volt ekkoriban, nagyváradi, debreceni, berlini tanulmányokkal és bírósági gyakorlattal a háta mögött, a bírói-ügyvédi vizsga letétele előtt. Cikke az akkori legújabb osztrák munkajogi intézményeket mutatta be; a felmondás korlátozásának, a munkanélküliek segélyezésének, a napi és heti munkaidőnek, a pihenőidőnek, a nők, a fiatalkorúak és a gyermekek foglalkoztatásának újszerű szabályait. Mivel Ausztria a világháború után a miénkhez hasonló társadalmi és gazdasági gondokkal szembesült, az írás legáltalánosabb célkitűzése nyilván az volt, hogy felvillantsa, milyen megoldásokkal próbálnak felülemelkedni a világégés és a monarchia széthullása okozta nyomorúságos helyzeten. A munkásvédelem mellett mindazonáltal a munkaadó érdekeit védő szabályozás bemutatásának is helyet adott, sőt személyes véleményének is. Meglehetős bizalmatlansággal tekintett ugyanis az „egyes nagyobb vállalatok törvényhozási úton való szocializálásával”, azaz az állami szövetkezetesítéssel kapcsolatos kisajátítási jogra, melyet – mint írta – a „józanul gondolkozó vidéki lakosság ellenszenve” kísért. Írásában összességében helyeselte az érintett osztályok – különösen a munkásosztály – megélhetésének biztosítását garantáló jogi szabályozást. Viszont azt is hangsúlyozta, hogy a gazdaság bajai – „amikor egyes társadalmi osztályok életszínvonalukat az eddiginél lényegesen magasabbra emelhetik, más osztályok viszont a létminimumnál is kevesebbel kénytelenek beérni” – pusztán jogi eszközökkel nem szüntethetők meg. Ahhoz ugyanis tényleges intézkedések, például a pénz értékének növelése is szükséges.
1940-ben a Budai Katolikus Körtől felkérést kapott serlegbeszéd megtartására, ami fennmaradt nyomtatásban.4 A tisztelettel és meleg érzelmekkel teli társadalompolitikai írás ugyan Apponyi Albertről szól, de valójában saját világlátását, nemzedékének reményeit, feladatait és céljait is összefoglalta benne.5 A dolgozat a kereszténységre alapozott szociális eszme megvalósításáéért küzdő államférfi, a Rerum Novarum6 sokszor magányos, idealistának, „fekete szocialistának” csúfolt előhírnökének arcképét rajzolja meg. Bevezetésként az életút ebből a szempontból hangsúlyos állomásairól ejt szót: Eötvös Józseffel való ifjúkori barátságáról, a XIX. század második felében már fékjét vesztett liberalizmusban való csalódásáról, a Wilhelm Ketteler (1811-1877) mainzi püspök és mások személyes vagy tudományos hatásáról, majd az egyes jogalkotási aktusoknál – pl. az 1879. évi költségvetési törvénynél, az 1883. évi uzsoratörvénynél, az 1884. évi ipartörvénynél – a szociális kérdés megoldása érdekében vívott harcairól. Ezt követően rávilágít, hogy Apponyi gazdasági és szociális programja lényegesen túlmutatott a puszta munkásvédelem ügyén. Magába foglalta a kisbirtok elaprózódásának és a parasztság proletarizálódásának megakadályozását (földreform), a kézműipar támogatását, a falusi uzsora megszüntetését, a gazdasági egyletek szövetkezésének elősegítését,7 a kivándorlás okainak megszüntetését, az állami beavatkozó szabályozás és a kartellek monopóliuma elleni állami fellépés szükségességét. Általános megállapítása, hogy Apponyi politikai célja „az emberiség fogyasztóképességének fokozása” volt, akinek egy olyan világ képe lebegett a szeme előtt, amelynek legfontosabb alapvetése szerint „az életfenntartás elemei, a fizikai fejlődés feltételei, a gyermeknevelés lehetőségei és bizonyos józan és nemesebb életélvezetek tekintetében nem szabad, hogy tátongó űr legyen a társadalmi osztályok között”.
Mindezekről szólva persze messzebbre is néz Nizsalovszky. Felhívja a figyelmet, hogy a társadalmi jólét nem csupán aktuálpolitikai kérdés Apponyinál, lévén hogy szorosan kötődik 1848 eszmeiségéhez is. A forradalom volt ugyanis az utolsó alkalom, amikor egymás mellett, egyenrangúként jelent meg az országos politika színpadán a szociális gondolat és a nemzeti idea, vagyis amikor a vezető rétegek önként mondtak le előjogaikról más rétegek és Magyarország jövője javára. Sőt egy még távolabbi kérdést is felvet, nevezetesen hogy Oroszországon kívül vajon miért épp Magyarországon vezetett a legnagyobb megrázkódtatásokhoz a világháború, miért nálunk öltött olyan káros méreteket a jelenség? A magyarázatokat sorolva utolsóként ezt emeli ki: „Az ok az volt, hogy a magyar társadalomnak az a rétege, amely a politikai életben, elsősorban a Tisza István által a nemzettel tévesen azonosított parlamentben szerepet vitt, az 1848-ban jogilag felszabadított néprétegek felől való gondoskodást elmulasztotta, s ezeket az alkotmányos élet sáncai közül is kirekesztve hagyta.”
Sajnálatos, hogy annyi évvel a rendszerváltás után 1848-ról még ma sem ez ötlik az eszünkbe, hogy annak a kornak és annak a nemzedéknek az üzenete napjainkban már nem érvényes. Az pedig még inkább, hogy jobban belegondolva a mindenkori Magyarország jövőjéről, megmaradásáról is szól a gondolat, nemcsak szociálpolitikáról, hit szerinti mértékletességről vagy igazságosságról.
Nizsalovszky a II. világháború után óriási buzgalommal vetette bele magát az újjáépítés munkájába. Részt vett az egyetemi oktatás újjászervezésében, külföldi tanulmányutakra utazott, tankönyvek és jogszabálytervezetek sorát írta meg, s mindeközben még általános társadalombölcseleti ügyekre is jutott a figyelméből.8 Élete utolsó harmadát mégis olyan korban élte, amikor az 1848-as nemzedék emlékét erőszakkal háttérbe szorították vagy alattomosan meghamisították, és az megfakult. A szocializmus idején a tulajdonától, gyökereitől, szabadságától és hitétől megfosztott tömegek így éppen azt vesztették el, ami az embert társadalmi, de biológiai szempontból is igazán emberi lénnyé teszi: a sikerrel, gyarapodással kecsegtető alkotó munka lehetőségét, ami közösséget kovácsol, családot tart fenn és biztonságot teremt. Nizsalovszky derűs szelleméhez híven azonban inkább egy anekdota kívánkozik ide a hamis életelv jellemzésére. Az angol Truro püspökéről jegyezték fel, hogy egy ízben vitába keveredett egy lorddal, aki szerint keresztény szociális vagy szociáldemokrata egy és ugyanaz, mindkettő béremelést akar. Azért van különbség közöttük, válaszolta a püspök. A szociáldemokrata azt mondja, ami a tied, az az enyém, a keresztény szocializmus elve szerint viszont ami az enyém, az a tied is.9
Ha a serlegbeszéd nem marad fenn, a tudóspálya indulását10 ma talán másként ítélnénk meg, és Nizsalovszky arcképe is szegényesebb lenne a szemünkben. Úgy vélnénk, hogy első dolgozatát csak a fiatalságot jellemző szeszélyesség sugallta, és nem is sejtenénk, hogy milyen belső, a jogtudományi írásokban nehezen megszólaltatható hangok vezérelték őt évtizedeken át. De szerencsére fennmaradtak és ismertek a férfikor gondolatai, és összehasonlíthatók a két évtizeddel korábbi szárnypróbálgatásokkal. Ez az összevetés pedig azt mutatja, hogy a kezdetektől mélyen hit a szociális igazságosság eszméjében, elutasítva viszont mindenféle szélsőségességet. Végső célja egyetemes volt, hiszen a keresztény hit és a magyarság értékeinek megőrzésére, gyarapítására törekedett. Családi gyökerein,11 nagyváradi premontrei neveltetésén és személyiségének autonómiáján felül ez vezérelte egy életen át, magyarázatot adva párját ritkító munkakedvére és szorgalmára a legnehezebb időkben is.
Nizsalovszky Endre törvényelőkészítőként kezdte pályáját az I. világháború után. Valorizációval, kereskedelmi joggal, társasági és részvényjoggal foglalkozott. Később dologi joggal, még később családi és orvos-egészségügyi joggal is; a magánjog szinte minden ágát magas fokon művelte. Azon kevés jogtudós közé tartozott, akik két tanszéket1 is vittek, s akiknek munkája és híre az egyetem falain, sőt az országhatáron túlra is eljutott. Életútjának egyik csúcspontja volt, amikor 1956-ban felvállalta az Akadémia Állam- és Jogtudományi Bizottságának vezetését, ahol bátran kiállt a dogmatizmus korszakában meghurcolt vagy bebörtönzött tanártársaiért. S a forradalom napjai, amelynek kezdetén az MTA egyik vezetőjévé, a Nemzeti Bizottság titkárává választották.
A XX. századnak ahhoz a nehéz sorsú nemzedékéhez tartozott, amely a legtöbb feladatot kapta és a legtöbbet szenvedte el a magyarság megmaradásáért. Szakmai és közéleti szereplése Trianonnál indult, háborúk és forradalmak között vezetett, s az önelégült, önmagába fordult kádárizmus időszakáig ívelt. A közben eltelt hat évtized embert és országot próbáló eseményei, az újrakezdés és újjáépítés monoton kényszerei sem tudták azonban megingatni emberi és hivatásbeli elkötelezettségében. Életrajzírója, az egykori tanítvány Mádl Ferenc jegyezte fel róla,2 hogy 1976-ban bekövetkezett halálig, élete utolsó percéig dolgozott. S valóban, kivételes mélységű és méretű életművet hagyott hátra, azzal együtt, hogy az egyetemi katedrán, a különféle szakmai, tudományos és társadalmi szervezetekben végzett több évtizedes munkája nehezen mérhető. Kérdés, hogy mi vezette egy hosszú és dolgos életen át, mi adta az erőt és elszántságot neki, hogy szakmáját, tudományát, hazáját és saját tehetségét is példátlan szorgalommal tudja szolgálni?
Kizárólag tételes joggal, kodifikációval foglalkozók esetében nehéz erre a kérdésre felelni. A névtelenül végzett, absztrakt munka túlságosan is a mának, a mindenkori aktualitásoknak szól, amely az idő múlásával érdektelenné válik, mit több, feledésbe megy. Az emlékező kevés fogódzót talál, hogy okokra és magyarázatokra leljen, s az emlékezés megreked az általános szintjén.
Nizsalovszky életműve szerencsére gazdagabb ennél. Már pályája elején foglalkozott jogbölcselettel és jogtörténettel is, utóbbi munkája – irodalomtörténettel kényszerűen kiegészülve – 1957-es eltiltása után teljesedett ki. Sokat elárul világszemléletéről, hogy idős emberként, számos nemtelen támadás elszenvedőjeként épp Eötvös Józsefet és Szalay Lászlót választotta kutatása témájául. Ezek azok a magyar politikusok, akik tisztán és bátran képviselték 1848 legigazabb üzenetét, a szociális és a nemzeti eszme egyenrangúságát és egymást feltételező kölcsönösségét.
Ám nemcsak bölcsészi munkája enged betekintést a belső világába. Legelső publikációja zűrzavaros, sötét időben, 1921-ben jelent meg a Kereskedelmi Jog című folyóirat hasábjain.3 Az igazságügyi minisztérium huszonhét éves törvényelőkészítő hivatalnoka volt ekkoriban, nagyváradi, debreceni, berlini tanulmányokkal és bírósági gyakorlattal a háta mögött, a bírói-ügyvédi vizsga letétele előtt. Cikke az akkori legújabb osztrák munkajogi intézményeket mutatta be; a felmondás korlátozásának, a munkanélküliek segélyezésének, a napi és heti munkaidőnek, a pihenőidőnek, a nők, a fiatalkorúak és a gyermekek foglalkoztatásának újszerű szabályait. Mivel Ausztria a világháború után a miénkhez hasonló társadalmi és gazdasági gondokkal szembesült, az írás legáltalánosabb célkitűzése nyilván az volt, hogy felvillantsa, milyen megoldásokkal próbálnak felülemelkedni a világégés és a monarchia széthullása okozta nyomorúságos helyzeten. A munkásvédelem mellett mindazonáltal a munkaadó érdekeit védő szabályozás bemutatásának is helyet adott, sőt személyes véleményének is. Meglehetős bizalmatlansággal tekintett ugyanis az „egyes nagyobb vállalatok törvényhozási úton való szocializálásával”, azaz az állami szövetkezetesítéssel kapcsolatos kisajátítási jogra, melyet – mint írta – a „józanul gondolkozó vidéki lakosság ellenszenve” kísért. Írásában összességében helyeselte az érintett osztályok – különösen a munkásosztály – megélhetésének biztosítását garantáló jogi szabályozást. Viszont azt is hangsúlyozta, hogy a gazdaság bajai – „amikor egyes társadalmi osztályok életszínvonalukat az eddiginél lényegesen magasabbra emelhetik, más osztályok viszont a létminimumnál is kevesebbel kénytelenek beérni” – pusztán jogi eszközökkel nem szüntethetők meg. Ahhoz ugyanis tényleges intézkedések, például a pénz értékének növelése is szükséges.
1940-ben a Budai Katolikus Körtől felkérést kapott serlegbeszéd megtartására, ami fennmaradt nyomtatásban.4 A tisztelettel és meleg érzelmekkel teli társadalompolitikai írás ugyan Apponyi Albertről szól, de valójában saját világlátását, nemzedékének reményeit, feladatait és céljait is összefoglalta benne.5 A dolgozat a kereszténységre alapozott szociális eszme megvalósításáéért küzdő államférfi, a Rerum Novarum6 sokszor magányos, idealistának, „fekete szocialistának” csúfolt előhírnökének arcképét rajzolja meg. Bevezetésként az életút ebből a szempontból hangsúlyos állomásairól ejt szót: Eötvös Józseffel való ifjúkori barátságáról, a XIX. század második felében már fékjét vesztett liberalizmusban való csalódásáról, a Wilhelm Ketteler (1811-1877) mainzi püspök és mások személyes vagy tudományos hatásáról, majd az egyes jogalkotási aktusoknál – pl. az 1879. évi költségvetési törvénynél, az 1883. évi uzsoratörvénynél, az 1884. évi ipartörvénynél – a szociális kérdés megoldása érdekében vívott harcairól. Ezt követően rávilágít, hogy Apponyi gazdasági és szociális programja lényegesen túlmutatott a puszta munkásvédelem ügyén. Magába foglalta a kisbirtok elaprózódásának és a parasztság proletarizálódásának megakadályozását (földreform), a kézműipar támogatását, a falusi uzsora megszüntetését, a gazdasági egyletek szövetkezésének elősegítését,7 a kivándorlás okainak megszüntetését, az állami beavatkozó szabályozás és a kartellek monopóliuma elleni állami fellépés szükségességét. Általános megállapítása, hogy Apponyi politikai célja „az emberiség fogyasztóképességének fokozása” volt, akinek egy olyan világ képe lebegett a szeme előtt, amelynek legfontosabb alapvetése szerint „az életfenntartás elemei, a fizikai fejlődés feltételei, a gyermeknevelés lehetőségei és bizonyos józan és nemesebb életélvezetek tekintetében nem szabad, hogy tátongó űr legyen a társadalmi osztályok között”.
Mindezekről szólva persze messzebbre is néz Nizsalovszky. Felhívja a figyelmet, hogy a társadalmi jólét nem csupán aktuálpolitikai kérdés Apponyinál, lévén hogy szorosan kötődik 1848 eszmeiségéhez is. A forradalom volt ugyanis az utolsó alkalom, amikor egymás mellett, egyenrangúként jelent meg az országos politika színpadán a szociális gondolat és a nemzeti idea, vagyis amikor a vezető rétegek önként mondtak le előjogaikról más rétegek és Magyarország jövője javára. Sőt egy még távolabbi kérdést is felvet, nevezetesen hogy Oroszországon kívül vajon miért épp Magyarországon vezetett a legnagyobb megrázkódtatásokhoz a világháború, miért nálunk öltött olyan káros méreteket a jelenség? A magyarázatokat sorolva utolsóként ezt emeli ki: „Az ok az volt, hogy a magyar társadalomnak az a rétege, amely a politikai életben, elsősorban a Tisza István által a nemzettel tévesen azonosított parlamentben szerepet vitt, az 1848-ban jogilag felszabadított néprétegek felől való gondoskodást elmulasztotta, s ezeket az alkotmányos élet sáncai közül is kirekesztve hagyta.”
Sajnálatos, hogy annyi évvel a rendszerváltás után 1848-ról még ma sem ez ötlik az eszünkbe, hogy annak a kornak és annak a nemzedéknek az üzenete napjainkban már nem érvényes. Az pedig még inkább, hogy jobban belegondolva a mindenkori Magyarország jövőjéről, megmaradásáról is szól a gondolat, nemcsak szociálpolitikáról, hit szerinti mértékletességről vagy igazságosságról.
Nizsalovszky a II. világháború után óriási buzgalommal vetette bele magát az újjáépítés munkájába. Részt vett az egyetemi oktatás újjászervezésében, külföldi tanulmányutakra utazott, tankönyvek és jogszabálytervezetek sorát írta meg, s mindeközben még általános társadalombölcseleti ügyekre is jutott a figyelméből.8 Élete utolsó harmadát mégis olyan korban élte, amikor az 1848-as nemzedék emlékét erőszakkal háttérbe szorították vagy alattomosan meghamisították, és az megfakult. A szocializmus idején a tulajdonától, gyökereitől, szabadságától és hitétől megfosztott tömegek így éppen azt vesztették el, ami az embert társadalmi, de biológiai szempontból is igazán emberi lénnyé teszi: a sikerrel, gyarapodással kecsegtető alkotó munka lehetőségét, ami közösséget kovácsol, családot tart fenn és biztonságot teremt. Nizsalovszky derűs szelleméhez híven azonban inkább egy anekdota kívánkozik ide a hamis életelv jellemzésére. Az angol Truro püspökéről jegyezték fel, hogy egy ízben vitába keveredett egy lorddal, aki szerint keresztény szociális vagy szociáldemokrata egy és ugyanaz, mindkettő béremelést akar. Azért van különbség közöttük, válaszolta a püspök. A szociáldemokrata azt mondja, ami a tied, az az enyém, a keresztény szocializmus elve szerint viszont ami az enyém, az a tied is.9
Ha a serlegbeszéd nem marad fenn, a tudóspálya indulását10 ma talán másként ítélnénk meg, és Nizsalovszky arcképe is szegényesebb lenne a szemünkben. Úgy vélnénk, hogy első dolgozatát csak a fiatalságot jellemző szeszélyesség sugallta, és nem is sejtenénk, hogy milyen belső, a jogtudományi írásokban nehezen megszólaltatható hangok vezérelték őt évtizedeken át. De szerencsére fennmaradtak és ismertek a férfikor gondolatai, és összehasonlíthatók a két évtizeddel korábbi szárnypróbálgatásokkal. Ez az összevetés pedig azt mutatja, hogy a kezdetektől mélyen hit a szociális igazságosság eszméjében, elutasítva viszont mindenféle szélsőségességet. Végső célja egyetemes volt, hiszen a keresztény hit és a magyarság értékeinek megőrzésére, gyarapítására törekedett. Családi gyökerein,11 nagyváradi premontrei neveltetésén és személyiségének autonómiáján felül ez vezérelte egy életen át, magyarázatot adva párját ritkító munkakedvére és szorgalmára a legnehezebb időkben is.
Megjelent: Iustum Aequum Salutare, 2014/2.
JEGYZETEK
1. Törvénykezési és magánjogi tanszékek. Levelező tagsági székfoglalója is e kettő tudományterületet érinti: Az alanyi magánjog és a perjog. Székfoglaló. Bp. 1942., 52.
2. MÁDL Ferenc: Nizsalovszky Endre: Arcképvázlat születésének centenáriumán. In: HARMATHY Attila (szerk.): Nizsalovszky Endre Emlékkönyv. Budapest, Eötvös, 1994. 13-30.
3. Német-Ausztria munkaügyi törvényhozása. Kereskedelmi Jog, XVIII. évf. 1921. 72-74. – Nem mellékesen második publikációja a korszak másik drámai kérdésével foglalkozik, mintegy programot adva magának és nemzedékének is: A megszállott területeken a trianoni államszerződés életbelépte előtt hozott bírói határozatok. Kereskedelmi Jog, XVIII. évf. 1921. 173-175.
4. Apponyi társadalompolitikája. Serlegbeszéd. Budapest, Budai Katolikus Kör, 1940. 14.
5. Legendás írói vénája érzékeltetésére talán érdemes szó szerint is idézni a bevezető gondolatot: „Hét esztendeje annak, hogy a genfi fórumon gazdátlanná vált egy szószék és elárvult egy térdeplő a budapesti helyőrségi templomban. Az emberi szellem legmagasabbrendű megnyilatkozásainak ez a két rekvizituma Apponyi Albert gróf személyéhez tartozott, akire az imazsámolyán bőségesen áradt az isteni kegyelem, mert megadatott neki az, ami magyar államférfiúnak életében oly ritkán volt osztályrésze: ama genfi szószéken az osztatlan magyar nemzet őszinte szeretetét, mélységes tiszteletét és feltétlen bizalmát érezhette maga mögött.”
6. XIII. Leó pápa enciklikája a munkáskérdésről, az első pápai szociális körlevél (1891).
7. Nizsalovszky szerint Apponyi inspirálta Károlyi Sándort a szövetkezeti mozgalom megindítására, ezért közvetve ezt kell a legnagyobb szociális eredményeként számba venni.
8. Kereszténység és demokrácia. (Szerk.) Budapest, Szent István Társulat (Actio Catholica Országos Elnöksége), é. n. 144.
9. Idézi GIESSWEIN Sándor: Keresztény szociális törekvések a társadalmi és gazdasági életben. Budapest, Stephaneum Nyomda Rt., 1913. 107.
10. Balogh Judit hívta fel a figyelmet, hogy a korábbi pályaképek kevés figyelmet fordítottak az indulásra. BALOGH Judit: Debreceni adalékok Nizsalovszky Endre életrajzához. Debreceni Szemle, 2007. 2. sz. 240-251.
11. Nizsalovszky András és Antal a 48-as honvédsereg hadbírái voltak. Lásd ŐRY Gábor: A magyar katonai igazságszolgáltatás szervezete és működése 1848-49-ben. Hadtörténelmi közlemények. 111. évf. 1998. 77-113.