Serlegbeszéd
A Budai Katolikus Körben 1940. évi február 13. napján elmondotta:
Dr. Nizsalovszky Endre
ny. r. egyetemi tanár
Kiadja: Budai Katolikus Kör, Dr. Gizsik Géza
E füzet jövedelme az Országúti Szent Ferenc-rendi plébánia templomépítési alapját illeti.
A Budai Katolikus Körben 1940. évi február 13. napján elmondotta:
Dr. Nizsalovszky Endre
ny. r. egyetemi tanár
Kiadja: Budai Katolikus Kör, Dr. Gizsik Géza
E füzet jövedelme az Országúti Szent Ferenc-rendi plébánia templomépítési alapját illeti.
Hét esztendeje annak, hogy a genfi fórumon gazdátlanná vált egy szószék és elárvult egy térdeplő a budapesti helyőrségi templomban.
Az emberi szellem legmagasabbrendű megnyilatkozásainak ez a két rekvizituma Apponyi Albert gróf személyéhez tartozott, akire az imazsámolyán bőségesen áradt az isteni kegyelem, mert megadatott neki az, ami magyar államférfiúnak életében oly ritkán volt osztályrésze: ama genfi szószéken az osztatlan magyar nemzet őszinte szeretetét, mélységes tiszteletét és feltétlen bizalmát érezhette maga mögött. Igaz, hogy ennek az is oka volt, hogy a szószékkel szemben egy egész világ állott, amely szintén osztatlan volt a magyar nemzet ellen érzett gyűlöletben.
Azóta, hogy a nagy magyar államférfiú — kongeniális kortársának, Prohászka Ottokár püspöknek sorsára oly nagyon emlékeztető módon — elköltözött az élők sorából, a nemzet osztatlan szeretete, tisztelete és bizalma Apponyi kultusszá nemesedett, amely az idő múlásával nemcsak nem lanyhul, hanem évről-évre, szerte az országban egyre szaporodnak azok a helyek, ahol az emlékezésnek majd lobogó fáklyája, majd szerény mécsese lángra lobban.
Az évforduló alkalmával a Budai Katolikus Kör elnökségének megtisztelő megbízásából ezúttal reám hárul az a feladat, hogy a magyar közélet oly sok kiválósága után, az immár tradicionálissá vált módon az emlékezés lángját fellobbantsam.
A közélet ama vezető egyéniségeinek helyzetét, akik hasonló alkalommal e helyről előttem szólottak, kétségkívül megkönnyítette, hogy a saját közéleti tevékenységük jelentős része egybeesett Apponyi Albert gróf működésének idejével és lelküket az ő egyéniségének varázsa közvetlenül is érinthette, míg az én csekélységem már ebben a szerencsében — néhány nekem felejthetetlen emléket jelentő epizódon kívül — nem részesülhetett.
Úgy vélem, hogy a serlegbeszédek sorozatában épen ezért az én igénytelen felszólalásom olyan, előbb-utóbb elkerülhetetlen, fordulatot jelent, amelynek immár elérkezett az ideje.
A második generáció tagja, az új emberöltő szellemével telítve a történetíró tárgyilagosságához érzi magát közel. Az ő szemében az egyén kiváltságos vonzóereje már nem helyezheti irreális megvilágításba az alkotásokat. A szellem megnyilatkozásai, az élő szó hatóerejétől megfosztva, számára már a nyomtatott betűk ólomszagú soraivá ridegülnek.
Úgy érzem, hogy Apponyi Albert gróf ilyen tárgyilagos szellemű értékelésének elkezdésére nem utolsósorban vannak hívatva annak a néhány évjáratnak a tagjai, amelyhez magam is tartozom. Mi vagyunk azok, akik még a háborút megelőző korszak szellemében nevelkedtünk, de már nem volt időnk arra, hogy annak a kornak a szelleme a vérünkké is váljék. És ismét mi vagyunk azok, akiknek termelő életszaka a háborút követő új szellem keretei között folyik le, de épen fiatal korunk legszebb emlékei és tudásunk legszilárdabb első alapjai megvédenek attól, hogy oktalan túlzásba esve a jobb jövő megvalósulását csupán mindannak a felforgatásától tudnánk várni, amit ama korábbi korszak alkotott. Apponyi Albert gróf történeti jelentősége pedig épen e két korszak közt nem egy vonatkozásban tátongó szakadék mesteri áthidalásában van.
Apponyi Albert gróf sokrétű egyénisége a magyar állami és társadalmi élet, de úgyszólván az emberi művelődés egész területén mély nyomokat hagyott maga után. A nemzeti önállóság teljességének a tudás mélységével felvértezett zseniális harcosa, a nemzetközi igazságért hazája érdekében küzdő hős, a modern nyelveknek a tudomány magas színvonaláig emelkedő tökéletes birtokosa, a Krisztus országáért élő hitvalló világi férfiú mintaképe, a művészeteknek a hivatásbeliek által is elismert kitűnő megértője, a korabeli közgazdaságtudósok legkiválóbbjainak méltó vitatkozótársa a mai kor embere számára minden megnyilatkozásban sokat mond. De talán nincs olyan területe a működésének, ahol az időbeli különbségek teljes elenyészése mellett életműve oly szerves egységgé olvadna össze és minden szavával annyira a mai korhoz szólna, mint a társadalompolitika területe. Ezért a magam méltatlanságának tudatában már eleve lemondok arról, hogy Apponyi Albertről az egyéniségről szóljak és Apponyi Albertet a szociális igazság harcosát szeretném méltatni, abban a meggyőződésben, hogy amint a spectroscopban az égi testnek egyetlen fénysugara elárulja az égi test minden alkotórészét, úgy ez az egyoldalú szemlélés is alkalmas arra, hogy Apponyi Albert nagyságát csorbítatlanul elénk tárja.
Nem lehet tisztázottnak tekinteni, vajjon mi volt az oka annak, hogy bár a világháború befejezése valamennyi hadviselő félnél — de elsősorban az úgynevezett legyőzötteknél — bizonyos megrázkódtatásokra vezetett, mégis Oroszországon kívül ez a jelenség sehol olyan káros méreteket nem öltött, mint épen nálunk.
Maga Apponyi a nemzeti létnek a dualizmusból folyó csonkaságát vádolja.1 Mások a nemzetiségek széthúzásának elháríthatatlan sorstragédiáját látják beteljesedettnek. Egy harmadik álláspont szerint az ok az volt, hogy a magyar társadalomnak az a rétege, amely a politikai életben, elsősorban a Tisza István által a nemzettel tévesen azonosított parlamentben szerepet vitt, az 1848-ban jogilag felszabadított néprétegek felől való további gondoskodást elmulasztotta, s ezeket az alkotmányos élet sáncai közül is kirekesztve hagyta.
Ha ez utóbbi álláspont fog a történelem ítélőszéke előtt igaznak bizonyulni, kétségtelen, hogy az alsóbb néprétegekkel szembeni passivitás vádja Apponyit nem érheti.
Már joghallgató korának emlékei között azt találjuk, hogy amikor a fiatalság ártatlan szórakozásait keresve, Eötvös József báró vendégszerető házát látogatta, alkalmat talált a ház urával beszélgetés folytatására a munkás helyzetének inferioritásáról a tőkebirtokossal szemben, amely a társadalom egyensúlyát felborulással fenyegeti.2
Méltán mondhatta az 1920. évi földreform tárgyalása során, hogy a nagybirtokos osztályhoz tartozása őt állásfoglalásában egy pillanatig sem befolyásolja. Pályája kezdetén sem társadalmi állásának, hanem az akkori tudományos irodalom körében kivételes alapossággal folytatott tanulmányainak következménye, hogy főleg Roscher hatása alatt intranzigens híve volt a korlátlan gazdasági szabadság akkor uralkodó elméletének. „Hogy a természetes társadalmi erők szabad mozgásából — úgymond — feltétlenül harmoniának kell erednie, azt szinte vallásos hittel, a Gondviselés bölcseségének korolláriumaként fogadtam el és majdnem istentelenségnek tekintettem volna minden kétkedést.”3 További olvasmányai azonban csakhamar megingatják feltétlen bizalmát. Megismerkedik Mayer Rudolf német keresztény szociálpolitikai íróval, nagy hatással van rá Ketteler mainzi püspök az akkori Németország egyik legkiválóbb elméje, aki már a múlt század hatvanas éveiben minden baj forrását a pseudoliberalizmusban látja, amely a szabadság helytelen felfogásából kiindulva a merőben egyéni haszonra törekvés minden akadályát elhárítja. Miaskovszky írásait megismerve hozzá utazik, hogy gondolatait élőszóval megvitassa, Stein Lőrinccel többször is folytat személyes tárgyalást, Schäfflevel és Brentanoval levelezésbe bocsátkozik, végül megállapítja, hogy azok a társadalmi erők, amelyek szabad mozgását azelőtt isteni törvénynek tartotta, nagyrészt igen mesterkélt eredményei különböző történelmi folyamatoknak, emberi önkénynek és hatalmaskodásnak, tehát nem természeti erők, melyeket a Gondviselés közvetlen alkotásainak, akarata kifejezőjének lehetne tekinteni és vallásos kultusszal lehetne tisztelni.4
Ennek az alapjában megváltozott gazdaságpolitikai felfogásnak a megnyilatkozásával találkozunk már az 1879. évi költségvetési beszédében, mikor ankét tartását indítványozza a hazai közgazdasági állapotok megvizsgálására, hogy a gyengék érdekében szükséges állami beavatkozás módozatai tisztáztassanak. Az 1880. évi költségvetési vitában mondott beszéde már teljes közgazdasági programmot tartalmaz, amelyben helyet kap a vidéki hitelszervezet szövetkezeti alapon való kiépítése és a mezőgazdasági oktatás fejlesztése. Az 1883. évi uzsoratörvény tárgyalásakor rámutat arra, hogy a látszólagos szabad verseny regulátorát sok esetben a hatóságnak, elsősorban az államnak a regulátorával kell pótolni és már ekkor szót emel a kartelek monopóliuma ellen. Az 1884. évi ipartörvény tárgyalása során nagy gondolatot vet fel. Felállítja azt a tételt, hogy iparunk fejlesztésével egyidejűleg kell kifejleszteni a munkásvédő jogszabályokat, ami a nagyiparral egybekötött bajok keletkezését megelőzné és számunkra a nyugati államokénál kedvezőbb fejlődést biztosítana, mert Nyugaton a bajok fellépése után, későn kellett az orvosszerekről gondoskodni. Ha a gondolat a maga egészében nem is valósulhatott meg, az ipartörvénynek a munkásság szociális érdekeit védő, ma kevésnek feltűnő, de a maguk idején sokat jelentő rendelkezései az Apponyi kezdeményezésének köszönhetők, aki a magyar parlamentben elsőnek hangoztatta azt a „szociális olajcseppet”, amellyel Bismarck szerint az állami gépezet kerekeit szükséges megkenni.5
Bár a szociális jogalkotás körében elért első komoly és ma is érezhető eredményei az ipari munkásságnak szóltak, a magyarországi szociális kérdés legaktuálisabb oldalát már a múlt század nyolcvanas éveiben a kisbirtok elaprózásában, a parasztság proletárizálódásában, a falusi uzsorában és a kisipar helyzetében látja, oly kérdésekben tehát, amelyek a mai magyar életnek is égető problémái. Agrárszociális törekvéseit a parlamenten kívül az Országos Gazdasági Egyesületben, a Gazdakörben, valamint a gazdasági egyletek szövetségében fejtette ki, de a parlamentben is igyekezett az irányt jelezni, a problémákat felvetni, azok tanulmányozásának és a megoldás valamely módjának szükségességét hangsúlyozni.6
„Az összes termelő ágak gyógyítása — mondja 1894. december 12.-én a képviselőházban — csak az emberiség fogyasztóképességének fokozásában találja természetszerű és végleges alakját, szóval a nagy értelemben vett társadalmi kérdés megoldásában. Ha ez sikerül békés úton, akkor az emberiségnek fejlődése, a legtöbbeknek legnagyobb jóléte biztosítva lesz. Ha pedig nem sikerül, akkor előbb vagy utóbb a szociálizmus eszméjének diadala kikerülhetetlen. Ez a legnagyobb probléma, mely előtt az emberiség áll.”7
Az Apponyi elnöklete alatt megalakuló Nemzeti Párt programmjában is előkelő helyet töltenek be a társadalompolitikai kérdések, amelyek megoldása a legsürgősebb feladatok közé van sorozva. A programm a munkásvédelmi törvényhozás kiegészítését, a kivándorlás meggátlását és a telepítést szorgalmazza.
Minisztersége idején megvalósítja a népoktatás ingyenességét, a részvételével alakult kormány oldja meg az ipari munkásság kötelező biztosítását és nem rajta múlik, hogy a kötelező gazdasági népoktatás eszméjét már nem sikerül megvalósítania.
Ha Apponyi politikai pályájának egy jelentős szakában a közjogi kérdések a szociális problémával való foglalkozását háttérbe is szorították, ez mindig csak a sürgősségi sorrend szempontjából történt, de sohasem szűnt meg a szociális célokért társadalmi tevékenysége körében is munkálkodni.
A Budapesti Poliklinikai Egyesület, amely ma már az ő nevét viseli, valamint az Országos Stefánia Szövetség sokszor voltak tanúi gyönyörű programmatikus megnyilatkozásainak, amelyek hazánk jövőjének megalapozására útat mutattak. A Stefánia Szövetség az ő keze alatt lett naggyá és vált a falu gyógyításának legjelentősebb tényezőjévé. „A luxusnak, a felesleges élvezeteknek lehetnek különbségei — mondja a Szövetségben tartott egyik feledhetetlen beszédében — de az életfenntartás elemei, a fizikai fejlődés feltételei, a gyermeknevelés lehetőségei és bizonyos józan és nemesebb életélvezetek tekintetében nem szabad, hogy tátongó ür legyen az egyes társadalmi osztályok közt... a szociálpolitikának ideálja kell, hogy ebben az országban is meglegyen, hogy nálunk is emberhez méltóan lehessen élni, ami azt jelenti, hogy minden ember egy abszolut értéket képvisel, tehát gyermekei, tehát elsősorban az ő asszonya is, az ő asszonyának épen olyan igénye van arra, hogy magát ápolhassa, egészségét fenntarthassa és hogy gyermeke egészségesen születhessen, mint akár a király feleségének.”8
Az ő gondolatai inspirálják gróf Károlyi Sándort a szövetkezeti mozgalom megindítására, amit — ha közvetve is — Apponyi egyik legnagyobb szociális eredményeképen kell számbavennünk.
Az Apponyi Albert gróf szociális törekvései, mindenre kiterjedő figyelme ellenére is, éles ellentétben állanak a korabeli hangosabb és követelő irányzatokkal. Tiszta katolikus meggyőződése megóvta attól, hogy a szociális igazság érvényesülése érdekében a materialista felfogás és Marx hívévé szegődjék. A liberálizmus előnyös oldalait tudományos műveltségénél fogva tárgyilagosan megismerve, a megoldást nem is a liberális rendszer intézményeinek félretolásával képzelte el, hanem hitt abban, hogy a liberálizmus által termelt értékeket egészséges irányú fejlődéssel meg lehet őrizni. Éppen ezzel az egészséges továbbfejlődéssel szembeni ellenszegülést rótta fel később is a liberális szellem legfőbb hibájául. A másik főhibaként a kereszténység szellemével való szembehelyezkedést vagy legalábbis e szellemnek a lényeges alapok köréből való kirekesztését emelte ki, ami természetes következménye volt annak, hogy szociális programmja az egész működésének irányt szabó következetesen vallott keresztény hitének alapján épült fel.9 Egyike volt tehát az immár félszázados jubileumához közeledő Rerum Novarum kezdetű pápai körlevél előhírnökeinek, majd hirdetőinek.
A háborút követő időkben a magyar közélet vezető egyéniségei közül senkinek sem volt több joga magát a szociális reformok hívének vallani, mint Apponyi Albert grófnak és ezen a téren senki jogosabb kritikát nem gyakorolhatott a korábbi időszak tévedései és mulasztásai felett, mint épen ő. Lelki nagyságának egyik legszebb bizonyságával azonban épen az ekkori magatartásában találkozunk.
Ugyanakkor, amikor bárki más az ő szociális irányú régebbi megnyilatkozásainak tizedrészéből is hatalmas erkölcsi tőkét kovácsolhatott volna magának, emlékirataiban önmagát is több helyen vádolja amiatt, hogy a szociális kérdést könnyen elejtette, ahelyett, hogy bölcs előrelátással éppen az ezen a téren nyugalmas időket használta volna fel az erőteljesebb actiora.10
A nagy léleknek ez a szigorú önkritikája, amely csak a legnagyobbak, a Szent Ágostonok, Rákócziak, Apponyiak önvallomásaiban győzi le az önigazolás természetes emberi törekvését, befolyásolta azokat is, akik Apponyi egyéniségével egyébként a nagy szellemet megillető hódolattal és igaz szeretettel foglalkoztak.
Az egyéniségét a legmagasabb piedesztálra emelők sorában is találkozunk azzal a megállapítással, hogy Apponyi idealista elmélkedő géniusz, aki reformokat akar, de ezeket hideg ésszel szerkeszti meg és ezért tervei bámulatos műveltségének és olvasottságának doktrinér termékei. Végeredményben ábrándozó filozófus marad, a nemzeti vágyak ékesszavú rétorává finomodik. Gótikus államférfi. Magasba törő eszményével s elveivel tiszteletet, sőt áhítatot ébreszt; az ideálok boltozatának titokzatos magasságába ragadja a lelket, de lényegében mégis hidegen hagyja, cselekvésre sugalmazó erő nincs benne. — Így jellemzi őt a legnagyobbakkal vont párhuzam eredményeként szellemének egyik leglelkesebb elemzője: Kornis Gyula.11
Szabadjon illő tisztelettel és szerénységgel kijelentenem, hogy a nyomtatott betűk világából a szociális probléma eszmekörében nem egészen ezt a képet kaptam.
Hogy Apponyi oly sok nemes kezdeményezése kiváltsa azt a visszhangot, előidézze azt a cselekvésre ösztönző erőt, amelyre szüksége lett volna, hogy terveit — nemzetünk végzetét megfordítva — valóra váltsa, ahhoz korának egész lelkületét kellett volna átalakítania.
Eötvös Lórándról emlékezve mondja a tudós helyzetének eszményi beállításával: „A tudomány emberének semmivel sem kell számolnia, csak a tiszta igazsággal, amint azt felismeri; a politikában az igazságon kívül számolnunk kell a »mások« előítéletével, gyengeségeivel, szenvedélyeivel... A tiszta igazság a politikában olyan, mint a tiszta arany, amely tudvalevően az érmeforgalomra csak bizonyos nemtelen ércvegyülék által válik alkalmassá, amikor azután mindig kétséges, hány % ilyen vegyülék mellett érdemli még meg az arany nevet, ép úgy hány % engedmény mellett marad még igazság a forgalomképessé tett igazság.”12
Apponyi a maga igazságát egy olyan korban képviselte, amikor azok, akiktől a szociális kérdés teljes súlyának megértését elsősorban várhatta volna, a politikai életből ki voltak rekesztve. „Abban a korban — mondja — a problémák felvetése elég volt, hogy a kapitalista irány vaskalaposainak egész haragját vonjam magamra. Ez a harag végigzúzott a nagytőke érdekeit szolgáló egész sajtón és megnyilvánult azokban a támadásokban, amelyeket a képviselőház közgazdasági kapacitásai minden alkalommal reám zúdítottak.”13 Ez a harag jutott kifejezésre Beksits Gusztávnak Apponyira alkalmazott „fekete szocialista” jelzőjében is.14
Apponyi megértő lelke erre a jelenségre is nagyon emberi magyarázatot talál abban, hogy az átlagember meggyőződései... tudatosan vagy öntudatlanul elméletekké átvedlett érdekek, a legtisztességesebbeknél nem egyéni, hanem osztályérdekek. Nagyon könnyen győződünk meg arról, vagy engedjük magunkat meggyőzetni, hogy annak az osztálynak az érdeke, amelyhez tartozunk, a tulajdonképeni közérdek, a nemzeti érdek... Nagyon természetes tehát, hogy a vagyonos osztályok könnyen nyugodtak bele olyan rendszerbe, amely nyugalmat és állandóságot ígért, ha poshadás árán is...15 „Aristoteles kétségtelenül minden nehézség nélkül győzte meg a gazdag athéni polgárokat a rabszolgaság nélkülözhetetlenségéről, de kötve hiszem, hogy csak egy rabszolgát is megnyert volna e tanának”.16
De vajjon nem lehetett volna-e Apponyinak épen az a feladata, hogy ezt az ellenséges világot meggyőzze a maga igazságáról és a politikai élet tényezőit átformálja annak híveivé?
Valóban ez is volt a legfőbb törekvése élete végéig. Nemzetünk nagy szerencséjének tartotta, hogy az 1848-as átalakulás után a nemzet addigi vezetői vezetőszerepüket megtartották, jóllehet a külföld legtöbb államában ugyanaz az átalakulás az addigi vezető réteg elsöprésével járt együtt. A helyzetnek ezt a szerencsés alakulását pedig annak tulajdonította, hogy a magyar nemesség a megelőző időkben gyakran tanúsított osztályönzést jóvátette azzal a spontán elhatározással, hogy maga vet véget kiváltságos állásának. Tette pedig ezt olyan időben, amikor az alsóbb rétegekben teljes nyugalmi állapot volt, egy falevél sem rezdült.17
Ezt az áldozatos eljárást szerette volna megismétlődni látni. A nemzeti és a szociális eszme összeolvadása, a vezető osztályok előljárási a reformtevékenységben az eszménye. Látja, hogy a jelenkor szociális problémái végtelenül bonyolultabbak azoknál, amelyeket a 48-as nemzedéknek kellett megoldani, de a szellem kell, hogy ugyanaz legyen és akkor az eredmény is megfelelő lesz.18
Mi az oka mégis, hogy ugyanabban a vezető rétegben a második áldozathoz szükséges szellemet — annak annyira logikus volta ellenére — nem volt képes felébreszteni?
Maga mondja meg és válaszával maga adja meg a kulcsot az államférfiak hierarchiájában való elhelyezésére.
„Az volt a nagy hátrányom, hogy én igazságot tartalmazó, de még nem érett eszmeirányokat képviseltem, ellenfeleim pedig egy félszeg és letűnőfélben lévő, de teljesen kiépített rendszert, még pedig olyan közönség előtt, amely kevés tájékozottsággal bírván ezen a területen, csak az egyszerű és világos tételeket értette meg, vajudó törekvésekből azonban nem tudta az igazságot kihámozni... Abban a táborban is, amely eleinte lelkesedéssel karolta fel a szociálpolitikai kérdések tanulmányozását, kételyek keletkeztek munkánk tudományos megalapozottsága iránt, ami sokak elpártolására vezetett.”19
A nagy államférfiakat két kategória közt oszthatjuk meg. Az egyiknek a tagjai saját koruk szellemének inkarnációi. Ezek a tömegek bizalmától és lelkesedésétől kísérve pillanatnyilag nagynak látszó alkotások nagy számát hozhatják létre, de ki vannak téve annak, hogy a korszellem megváltozásával hibáik és tévedéseik kerülnek éles megvilágításba, nagyságuk pedig korukkal együtt lehanyatlik.
Az államférfiak másik csoportja kiváltságos szellemével a jövő eszméit hirdeti. Az ilyen emberi nagyságokat sokszor kíséri koruk meg nem értése és sokszor vannak megfosztva az alkotás lehetőségétől. Az emberi haladás igazi úttörői azonban ők. Alkotó elméjük gyümölcseiként kell számbavenni mindazt, amit útmutatásaik nyomán esetleg csak késői generációk valósítanak meg. Lehet, hogy a működésük és a késői eredmények közti okozati összefüggés a felületes szemlélő előtt elmosódik, de ez az érdem igaz nagyságán nem változtat.
A múltban élt Apponyi Albert grófot is így kell a jelenkor alkotó államférfiaként a lelkünkbe zárnunk.
Nemcsak a szociális igazságért folytatott küzdelme során hirdetett ő meg nem érett és meg nem értett tiszta igazságokat, nemcsak ezen a téren találkozott olyanokkal, akik a saját érdeküket az emberiség érdekével botorul összetévesztették. Senki közvetlenebbül nem tapasztalhatta a Párizs környékén keletkezett békeparancsokkal szemben az igazságért folytatott küzdelem kilátástalanságát egy ellenséges érzelmű világgal szemben, mint ő, a népszövetségi főmegbízott. És mégsem vesztette el soha a hitét, nem osztozott mások, oly sokak, kishitűségében. Ha nem is érhette meg az ő igazságának részleges megvalósulását, vajjon nem oroszlánrésze van-e az ő szívós, állandó munkájának abban, hogy a világ közfelfogása mégis megváltozott és egyszerre természetesnek tűnt fel az, ami egykor elképzelhetetlennek látszott? És bizony, bizony, ha az élő szó maradandó hatását valami fizikai mérő eszközzel le lehetne mérni, talán az is kiderülne, hogy ennek az országnak a határain túl is vannak, akik Apponyi Albert gróf igazsághirdetéséért köszönettel tartoznak.
Nekünk, akik egykori elnökünk emlékéhez oly közel érezzük magunkat, a feladatunk nem merülhet ki a tisztelet és kegyelet érzelmeiben, hanem az Apponyi Albert gróf emlékét szolgálnunk is kell.
Ez a nemes szolgálat főként két irányú.
Az egyik Apponyi Albert gróf nagyságának megőrzésében fog nyilvánulni. A komoly méreteket öltő szociális haladás terén ez annyit jelent, hogy nem szabad feledésbe merülni engednünk, hogy ennek a haladásnak a megindítója Apponyi Albert gróf volt. Ha az ő alapeszméjének megfelelően életműve befejezést nyer az új rend békés kialakulásával, sohasem szabad felednünk, hogy ennek az útjára elsőként ő mutatott rá a 48-as példa követésére szóló felhívásával.
A másik irányú feladatunk — bár negatív jellegű — több aktivitást követel. Küzdenünk kell azért, hogy a szociális fejlődésnek — Apponyi szelleméhez híven — a kereszténység eszmevilága legyen és maradjon a szilárd alapja. Ha az új rend — amint sajnos más népeknél már bekövetkezett — épen úgy szakít a kereszténység tanításával, mint ahogy szakított azzal a liberálizmus, rajta is be fog teljesedni a liberálizmus végzete, amelyet ugyanezeknek a népeknek az átka kísér.
Nekünk pedig szent kötelességünk, hogy az ennek nyomán járó kiábrándulás keservétől megóvjuk azt a Magyar Hazát, amelynek oly hűséges, féltő, gondviselésszerű jótevője volt az, akinek szelleme iránt hűséget fogadtunk: Gróf Apponyi Albert.
Az emberi szellem legmagasabbrendű megnyilatkozásainak ez a két rekvizituma Apponyi Albert gróf személyéhez tartozott, akire az imazsámolyán bőségesen áradt az isteni kegyelem, mert megadatott neki az, ami magyar államférfiúnak életében oly ritkán volt osztályrésze: ama genfi szószéken az osztatlan magyar nemzet őszinte szeretetét, mélységes tiszteletét és feltétlen bizalmát érezhette maga mögött. Igaz, hogy ennek az is oka volt, hogy a szószékkel szemben egy egész világ állott, amely szintén osztatlan volt a magyar nemzet ellen érzett gyűlöletben.
Azóta, hogy a nagy magyar államférfiú — kongeniális kortársának, Prohászka Ottokár püspöknek sorsára oly nagyon emlékeztető módon — elköltözött az élők sorából, a nemzet osztatlan szeretete, tisztelete és bizalma Apponyi kultusszá nemesedett, amely az idő múlásával nemcsak nem lanyhul, hanem évről-évre, szerte az országban egyre szaporodnak azok a helyek, ahol az emlékezésnek majd lobogó fáklyája, majd szerény mécsese lángra lobban.
Az évforduló alkalmával a Budai Katolikus Kör elnökségének megtisztelő megbízásából ezúttal reám hárul az a feladat, hogy a magyar közélet oly sok kiválósága után, az immár tradicionálissá vált módon az emlékezés lángját fellobbantsam.
A közélet ama vezető egyéniségeinek helyzetét, akik hasonló alkalommal e helyről előttem szólottak, kétségkívül megkönnyítette, hogy a saját közéleti tevékenységük jelentős része egybeesett Apponyi Albert gróf működésének idejével és lelküket az ő egyéniségének varázsa közvetlenül is érinthette, míg az én csekélységem már ebben a szerencsében — néhány nekem felejthetetlen emléket jelentő epizódon kívül — nem részesülhetett.
Úgy vélem, hogy a serlegbeszédek sorozatában épen ezért az én igénytelen felszólalásom olyan, előbb-utóbb elkerülhetetlen, fordulatot jelent, amelynek immár elérkezett az ideje.
A második generáció tagja, az új emberöltő szellemével telítve a történetíró tárgyilagosságához érzi magát közel. Az ő szemében az egyén kiváltságos vonzóereje már nem helyezheti irreális megvilágításba az alkotásokat. A szellem megnyilatkozásai, az élő szó hatóerejétől megfosztva, számára már a nyomtatott betűk ólomszagú soraivá ridegülnek.
Úgy érzem, hogy Apponyi Albert gróf ilyen tárgyilagos szellemű értékelésének elkezdésére nem utolsósorban vannak hívatva annak a néhány évjáratnak a tagjai, amelyhez magam is tartozom. Mi vagyunk azok, akik még a háborút megelőző korszak szellemében nevelkedtünk, de már nem volt időnk arra, hogy annak a kornak a szelleme a vérünkké is váljék. És ismét mi vagyunk azok, akiknek termelő életszaka a háborút követő új szellem keretei között folyik le, de épen fiatal korunk legszebb emlékei és tudásunk legszilárdabb első alapjai megvédenek attól, hogy oktalan túlzásba esve a jobb jövő megvalósulását csupán mindannak a felforgatásától tudnánk várni, amit ama korábbi korszak alkotott. Apponyi Albert gróf történeti jelentősége pedig épen e két korszak közt nem egy vonatkozásban tátongó szakadék mesteri áthidalásában van.
Apponyi Albert gróf sokrétű egyénisége a magyar állami és társadalmi élet, de úgyszólván az emberi művelődés egész területén mély nyomokat hagyott maga után. A nemzeti önállóság teljességének a tudás mélységével felvértezett zseniális harcosa, a nemzetközi igazságért hazája érdekében küzdő hős, a modern nyelveknek a tudomány magas színvonaláig emelkedő tökéletes birtokosa, a Krisztus országáért élő hitvalló világi férfiú mintaképe, a művészeteknek a hivatásbeliek által is elismert kitűnő megértője, a korabeli közgazdaságtudósok legkiválóbbjainak méltó vitatkozótársa a mai kor embere számára minden megnyilatkozásban sokat mond. De talán nincs olyan területe a működésének, ahol az időbeli különbségek teljes elenyészése mellett életműve oly szerves egységgé olvadna össze és minden szavával annyira a mai korhoz szólna, mint a társadalompolitika területe. Ezért a magam méltatlanságának tudatában már eleve lemondok arról, hogy Apponyi Albertről az egyéniségről szóljak és Apponyi Albertet a szociális igazság harcosát szeretném méltatni, abban a meggyőződésben, hogy amint a spectroscopban az égi testnek egyetlen fénysugara elárulja az égi test minden alkotórészét, úgy ez az egyoldalú szemlélés is alkalmas arra, hogy Apponyi Albert nagyságát csorbítatlanul elénk tárja.
*
Nem lehet tisztázottnak tekinteni, vajjon mi volt az oka annak, hogy bár a világháború befejezése valamennyi hadviselő félnél — de elsősorban az úgynevezett legyőzötteknél — bizonyos megrázkódtatásokra vezetett, mégis Oroszországon kívül ez a jelenség sehol olyan káros méreteket nem öltött, mint épen nálunk.
Maga Apponyi a nemzeti létnek a dualizmusból folyó csonkaságát vádolja.1 Mások a nemzetiségek széthúzásának elháríthatatlan sorstragédiáját látják beteljesedettnek. Egy harmadik álláspont szerint az ok az volt, hogy a magyar társadalomnak az a rétege, amely a politikai életben, elsősorban a Tisza István által a nemzettel tévesen azonosított parlamentben szerepet vitt, az 1848-ban jogilag felszabadított néprétegek felől való további gondoskodást elmulasztotta, s ezeket az alkotmányos élet sáncai közül is kirekesztve hagyta.
Ha ez utóbbi álláspont fog a történelem ítélőszéke előtt igaznak bizonyulni, kétségtelen, hogy az alsóbb néprétegekkel szembeni passivitás vádja Apponyit nem érheti.
*
Már joghallgató korának emlékei között azt találjuk, hogy amikor a fiatalság ártatlan szórakozásait keresve, Eötvös József báró vendégszerető házát látogatta, alkalmat talált a ház urával beszélgetés folytatására a munkás helyzetének inferioritásáról a tőkebirtokossal szemben, amely a társadalom egyensúlyát felborulással fenyegeti.2
Méltán mondhatta az 1920. évi földreform tárgyalása során, hogy a nagybirtokos osztályhoz tartozása őt állásfoglalásában egy pillanatig sem befolyásolja. Pályája kezdetén sem társadalmi állásának, hanem az akkori tudományos irodalom körében kivételes alapossággal folytatott tanulmányainak következménye, hogy főleg Roscher hatása alatt intranzigens híve volt a korlátlan gazdasági szabadság akkor uralkodó elméletének. „Hogy a természetes társadalmi erők szabad mozgásából — úgymond — feltétlenül harmoniának kell erednie, azt szinte vallásos hittel, a Gondviselés bölcseségének korolláriumaként fogadtam el és majdnem istentelenségnek tekintettem volna minden kétkedést.”3 További olvasmányai azonban csakhamar megingatják feltétlen bizalmát. Megismerkedik Mayer Rudolf német keresztény szociálpolitikai íróval, nagy hatással van rá Ketteler mainzi püspök az akkori Németország egyik legkiválóbb elméje, aki már a múlt század hatvanas éveiben minden baj forrását a pseudoliberalizmusban látja, amely a szabadság helytelen felfogásából kiindulva a merőben egyéni haszonra törekvés minden akadályát elhárítja. Miaskovszky írásait megismerve hozzá utazik, hogy gondolatait élőszóval megvitassa, Stein Lőrinccel többször is folytat személyes tárgyalást, Schäfflevel és Brentanoval levelezésbe bocsátkozik, végül megállapítja, hogy azok a társadalmi erők, amelyek szabad mozgását azelőtt isteni törvénynek tartotta, nagyrészt igen mesterkélt eredményei különböző történelmi folyamatoknak, emberi önkénynek és hatalmaskodásnak, tehát nem természeti erők, melyeket a Gondviselés közvetlen alkotásainak, akarata kifejezőjének lehetne tekinteni és vallásos kultusszal lehetne tisztelni.4
Ennek az alapjában megváltozott gazdaságpolitikai felfogásnak a megnyilatkozásával találkozunk már az 1879. évi költségvetési beszédében, mikor ankét tartását indítványozza a hazai közgazdasági állapotok megvizsgálására, hogy a gyengék érdekében szükséges állami beavatkozás módozatai tisztáztassanak. Az 1880. évi költségvetési vitában mondott beszéde már teljes közgazdasági programmot tartalmaz, amelyben helyet kap a vidéki hitelszervezet szövetkezeti alapon való kiépítése és a mezőgazdasági oktatás fejlesztése. Az 1883. évi uzsoratörvény tárgyalásakor rámutat arra, hogy a látszólagos szabad verseny regulátorát sok esetben a hatóságnak, elsősorban az államnak a regulátorával kell pótolni és már ekkor szót emel a kartelek monopóliuma ellen. Az 1884. évi ipartörvény tárgyalása során nagy gondolatot vet fel. Felállítja azt a tételt, hogy iparunk fejlesztésével egyidejűleg kell kifejleszteni a munkásvédő jogszabályokat, ami a nagyiparral egybekötött bajok keletkezését megelőzné és számunkra a nyugati államokénál kedvezőbb fejlődést biztosítana, mert Nyugaton a bajok fellépése után, későn kellett az orvosszerekről gondoskodni. Ha a gondolat a maga egészében nem is valósulhatott meg, az ipartörvénynek a munkásság szociális érdekeit védő, ma kevésnek feltűnő, de a maguk idején sokat jelentő rendelkezései az Apponyi kezdeményezésének köszönhetők, aki a magyar parlamentben elsőnek hangoztatta azt a „szociális olajcseppet”, amellyel Bismarck szerint az állami gépezet kerekeit szükséges megkenni.5
Bár a szociális jogalkotás körében elért első komoly és ma is érezhető eredményei az ipari munkásságnak szóltak, a magyarországi szociális kérdés legaktuálisabb oldalát már a múlt század nyolcvanas éveiben a kisbirtok elaprózásában, a parasztság proletárizálódásában, a falusi uzsorában és a kisipar helyzetében látja, oly kérdésekben tehát, amelyek a mai magyar életnek is égető problémái. Agrárszociális törekvéseit a parlamenten kívül az Országos Gazdasági Egyesületben, a Gazdakörben, valamint a gazdasági egyletek szövetségében fejtette ki, de a parlamentben is igyekezett az irányt jelezni, a problémákat felvetni, azok tanulmányozásának és a megoldás valamely módjának szükségességét hangsúlyozni.6
„Az összes termelő ágak gyógyítása — mondja 1894. december 12.-én a képviselőházban — csak az emberiség fogyasztóképességének fokozásában találja természetszerű és végleges alakját, szóval a nagy értelemben vett társadalmi kérdés megoldásában. Ha ez sikerül békés úton, akkor az emberiségnek fejlődése, a legtöbbeknek legnagyobb jóléte biztosítva lesz. Ha pedig nem sikerül, akkor előbb vagy utóbb a szociálizmus eszméjének diadala kikerülhetetlen. Ez a legnagyobb probléma, mely előtt az emberiség áll.”7
Az Apponyi elnöklete alatt megalakuló Nemzeti Párt programmjában is előkelő helyet töltenek be a társadalompolitikai kérdések, amelyek megoldása a legsürgősebb feladatok közé van sorozva. A programm a munkásvédelmi törvényhozás kiegészítését, a kivándorlás meggátlását és a telepítést szorgalmazza.
Minisztersége idején megvalósítja a népoktatás ingyenességét, a részvételével alakult kormány oldja meg az ipari munkásság kötelező biztosítását és nem rajta múlik, hogy a kötelező gazdasági népoktatás eszméjét már nem sikerül megvalósítania.
Ha Apponyi politikai pályájának egy jelentős szakában a közjogi kérdések a szociális problémával való foglalkozását háttérbe is szorították, ez mindig csak a sürgősségi sorrend szempontjából történt, de sohasem szűnt meg a szociális célokért társadalmi tevékenysége körében is munkálkodni.
A Budapesti Poliklinikai Egyesület, amely ma már az ő nevét viseli, valamint az Országos Stefánia Szövetség sokszor voltak tanúi gyönyörű programmatikus megnyilatkozásainak, amelyek hazánk jövőjének megalapozására útat mutattak. A Stefánia Szövetség az ő keze alatt lett naggyá és vált a falu gyógyításának legjelentősebb tényezőjévé. „A luxusnak, a felesleges élvezeteknek lehetnek különbségei — mondja a Szövetségben tartott egyik feledhetetlen beszédében — de az életfenntartás elemei, a fizikai fejlődés feltételei, a gyermeknevelés lehetőségei és bizonyos józan és nemesebb életélvezetek tekintetében nem szabad, hogy tátongó ür legyen az egyes társadalmi osztályok közt... a szociálpolitikának ideálja kell, hogy ebben az országban is meglegyen, hogy nálunk is emberhez méltóan lehessen élni, ami azt jelenti, hogy minden ember egy abszolut értéket képvisel, tehát gyermekei, tehát elsősorban az ő asszonya is, az ő asszonyának épen olyan igénye van arra, hogy magát ápolhassa, egészségét fenntarthassa és hogy gyermeke egészségesen születhessen, mint akár a király feleségének.”8
Az ő gondolatai inspirálják gróf Károlyi Sándort a szövetkezeti mozgalom megindítására, amit — ha közvetve is — Apponyi egyik legnagyobb szociális eredményeképen kell számbavennünk.
Az Apponyi Albert gróf szociális törekvései, mindenre kiterjedő figyelme ellenére is, éles ellentétben állanak a korabeli hangosabb és követelő irányzatokkal. Tiszta katolikus meggyőződése megóvta attól, hogy a szociális igazság érvényesülése érdekében a materialista felfogás és Marx hívévé szegődjék. A liberálizmus előnyös oldalait tudományos műveltségénél fogva tárgyilagosan megismerve, a megoldást nem is a liberális rendszer intézményeinek félretolásával képzelte el, hanem hitt abban, hogy a liberálizmus által termelt értékeket egészséges irányú fejlődéssel meg lehet őrizni. Éppen ezzel az egészséges továbbfejlődéssel szembeni ellenszegülést rótta fel később is a liberális szellem legfőbb hibájául. A másik főhibaként a kereszténység szellemével való szembehelyezkedést vagy legalábbis e szellemnek a lényeges alapok köréből való kirekesztését emelte ki, ami természetes következménye volt annak, hogy szociális programmja az egész működésének irányt szabó következetesen vallott keresztény hitének alapján épült fel.9 Egyike volt tehát az immár félszázados jubileumához közeledő Rerum Novarum kezdetű pápai körlevél előhírnökeinek, majd hirdetőinek.
*
A háborút követő időkben a magyar közélet vezető egyéniségei közül senkinek sem volt több joga magát a szociális reformok hívének vallani, mint Apponyi Albert grófnak és ezen a téren senki jogosabb kritikát nem gyakorolhatott a korábbi időszak tévedései és mulasztásai felett, mint épen ő. Lelki nagyságának egyik legszebb bizonyságával azonban épen az ekkori magatartásában találkozunk.
Ugyanakkor, amikor bárki más az ő szociális irányú régebbi megnyilatkozásainak tizedrészéből is hatalmas erkölcsi tőkét kovácsolhatott volna magának, emlékirataiban önmagát is több helyen vádolja amiatt, hogy a szociális kérdést könnyen elejtette, ahelyett, hogy bölcs előrelátással éppen az ezen a téren nyugalmas időket használta volna fel az erőteljesebb actiora.10
A nagy léleknek ez a szigorú önkritikája, amely csak a legnagyobbak, a Szent Ágostonok, Rákócziak, Apponyiak önvallomásaiban győzi le az önigazolás természetes emberi törekvését, befolyásolta azokat is, akik Apponyi egyéniségével egyébként a nagy szellemet megillető hódolattal és igaz szeretettel foglalkoztak.
Az egyéniségét a legmagasabb piedesztálra emelők sorában is találkozunk azzal a megállapítással, hogy Apponyi idealista elmélkedő géniusz, aki reformokat akar, de ezeket hideg ésszel szerkeszti meg és ezért tervei bámulatos műveltségének és olvasottságának doktrinér termékei. Végeredményben ábrándozó filozófus marad, a nemzeti vágyak ékesszavú rétorává finomodik. Gótikus államférfi. Magasba törő eszményével s elveivel tiszteletet, sőt áhítatot ébreszt; az ideálok boltozatának titokzatos magasságába ragadja a lelket, de lényegében mégis hidegen hagyja, cselekvésre sugalmazó erő nincs benne. — Így jellemzi őt a legnagyobbakkal vont párhuzam eredményeként szellemének egyik leglelkesebb elemzője: Kornis Gyula.11
Szabadjon illő tisztelettel és szerénységgel kijelentenem, hogy a nyomtatott betűk világából a szociális probléma eszmekörében nem egészen ezt a képet kaptam.
Hogy Apponyi oly sok nemes kezdeményezése kiváltsa azt a visszhangot, előidézze azt a cselekvésre ösztönző erőt, amelyre szüksége lett volna, hogy terveit — nemzetünk végzetét megfordítva — valóra váltsa, ahhoz korának egész lelkületét kellett volna átalakítania.
Eötvös Lórándról emlékezve mondja a tudós helyzetének eszményi beállításával: „A tudomány emberének semmivel sem kell számolnia, csak a tiszta igazsággal, amint azt felismeri; a politikában az igazságon kívül számolnunk kell a »mások« előítéletével, gyengeségeivel, szenvedélyeivel... A tiszta igazság a politikában olyan, mint a tiszta arany, amely tudvalevően az érmeforgalomra csak bizonyos nemtelen ércvegyülék által válik alkalmassá, amikor azután mindig kétséges, hány % ilyen vegyülék mellett érdemli még meg az arany nevet, ép úgy hány % engedmény mellett marad még igazság a forgalomképessé tett igazság.”12
Apponyi a maga igazságát egy olyan korban képviselte, amikor azok, akiktől a szociális kérdés teljes súlyának megértését elsősorban várhatta volna, a politikai életből ki voltak rekesztve. „Abban a korban — mondja — a problémák felvetése elég volt, hogy a kapitalista irány vaskalaposainak egész haragját vonjam magamra. Ez a harag végigzúzott a nagytőke érdekeit szolgáló egész sajtón és megnyilvánult azokban a támadásokban, amelyeket a képviselőház közgazdasági kapacitásai minden alkalommal reám zúdítottak.”13 Ez a harag jutott kifejezésre Beksits Gusztávnak Apponyira alkalmazott „fekete szocialista” jelzőjében is.14
Apponyi megértő lelke erre a jelenségre is nagyon emberi magyarázatot talál abban, hogy az átlagember meggyőződései... tudatosan vagy öntudatlanul elméletekké átvedlett érdekek, a legtisztességesebbeknél nem egyéni, hanem osztályérdekek. Nagyon könnyen győződünk meg arról, vagy engedjük magunkat meggyőzetni, hogy annak az osztálynak az érdeke, amelyhez tartozunk, a tulajdonképeni közérdek, a nemzeti érdek... Nagyon természetes tehát, hogy a vagyonos osztályok könnyen nyugodtak bele olyan rendszerbe, amely nyugalmat és állandóságot ígért, ha poshadás árán is...15 „Aristoteles kétségtelenül minden nehézség nélkül győzte meg a gazdag athéni polgárokat a rabszolgaság nélkülözhetetlenségéről, de kötve hiszem, hogy csak egy rabszolgát is megnyert volna e tanának”.16
De vajjon nem lehetett volna-e Apponyinak épen az a feladata, hogy ezt az ellenséges világot meggyőzze a maga igazságáról és a politikai élet tényezőit átformálja annak híveivé?
Valóban ez is volt a legfőbb törekvése élete végéig. Nemzetünk nagy szerencséjének tartotta, hogy az 1848-as átalakulás után a nemzet addigi vezetői vezetőszerepüket megtartották, jóllehet a külföld legtöbb államában ugyanaz az átalakulás az addigi vezető réteg elsöprésével járt együtt. A helyzetnek ezt a szerencsés alakulását pedig annak tulajdonította, hogy a magyar nemesség a megelőző időkben gyakran tanúsított osztályönzést jóvátette azzal a spontán elhatározással, hogy maga vet véget kiváltságos állásának. Tette pedig ezt olyan időben, amikor az alsóbb rétegekben teljes nyugalmi állapot volt, egy falevél sem rezdült.17
Ezt az áldozatos eljárást szerette volna megismétlődni látni. A nemzeti és a szociális eszme összeolvadása, a vezető osztályok előljárási a reformtevékenységben az eszménye. Látja, hogy a jelenkor szociális problémái végtelenül bonyolultabbak azoknál, amelyeket a 48-as nemzedéknek kellett megoldani, de a szellem kell, hogy ugyanaz legyen és akkor az eredmény is megfelelő lesz.18
Mi az oka mégis, hogy ugyanabban a vezető rétegben a második áldozathoz szükséges szellemet — annak annyira logikus volta ellenére — nem volt képes felébreszteni?
Maga mondja meg és válaszával maga adja meg a kulcsot az államférfiak hierarchiájában való elhelyezésére.
„Az volt a nagy hátrányom, hogy én igazságot tartalmazó, de még nem érett eszmeirányokat képviseltem, ellenfeleim pedig egy félszeg és letűnőfélben lévő, de teljesen kiépített rendszert, még pedig olyan közönség előtt, amely kevés tájékozottsággal bírván ezen a területen, csak az egyszerű és világos tételeket értette meg, vajudó törekvésekből azonban nem tudta az igazságot kihámozni... Abban a táborban is, amely eleinte lelkesedéssel karolta fel a szociálpolitikai kérdések tanulmányozását, kételyek keletkeztek munkánk tudományos megalapozottsága iránt, ami sokak elpártolására vezetett.”19
*
A nagy államférfiakat két kategória közt oszthatjuk meg. Az egyiknek a tagjai saját koruk szellemének inkarnációi. Ezek a tömegek bizalmától és lelkesedésétől kísérve pillanatnyilag nagynak látszó alkotások nagy számát hozhatják létre, de ki vannak téve annak, hogy a korszellem megváltozásával hibáik és tévedéseik kerülnek éles megvilágításba, nagyságuk pedig korukkal együtt lehanyatlik.
Az államférfiak másik csoportja kiváltságos szellemével a jövő eszméit hirdeti. Az ilyen emberi nagyságokat sokszor kíséri koruk meg nem értése és sokszor vannak megfosztva az alkotás lehetőségétől. Az emberi haladás igazi úttörői azonban ők. Alkotó elméjük gyümölcseiként kell számbavenni mindazt, amit útmutatásaik nyomán esetleg csak késői generációk valósítanak meg. Lehet, hogy a működésük és a késői eredmények közti okozati összefüggés a felületes szemlélő előtt elmosódik, de ez az érdem igaz nagyságán nem változtat.
A múltban élt Apponyi Albert grófot is így kell a jelenkor alkotó államférfiaként a lelkünkbe zárnunk.
Nemcsak a szociális igazságért folytatott küzdelme során hirdetett ő meg nem érett és meg nem értett tiszta igazságokat, nemcsak ezen a téren találkozott olyanokkal, akik a saját érdeküket az emberiség érdekével botorul összetévesztették. Senki közvetlenebbül nem tapasztalhatta a Párizs környékén keletkezett békeparancsokkal szemben az igazságért folytatott küzdelem kilátástalanságát egy ellenséges érzelmű világgal szemben, mint ő, a népszövetségi főmegbízott. És mégsem vesztette el soha a hitét, nem osztozott mások, oly sokak, kishitűségében. Ha nem is érhette meg az ő igazságának részleges megvalósulását, vajjon nem oroszlánrésze van-e az ő szívós, állandó munkájának abban, hogy a világ közfelfogása mégis megváltozott és egyszerre természetesnek tűnt fel az, ami egykor elképzelhetetlennek látszott? És bizony, bizony, ha az élő szó maradandó hatását valami fizikai mérő eszközzel le lehetne mérni, talán az is kiderülne, hogy ennek az országnak a határain túl is vannak, akik Apponyi Albert gróf igazsághirdetéséért köszönettel tartoznak.
Nekünk, akik egykori elnökünk emlékéhez oly közel érezzük magunkat, a feladatunk nem merülhet ki a tisztelet és kegyelet érzelmeiben, hanem az Apponyi Albert gróf emlékét szolgálnunk is kell.
Ez a nemes szolgálat főként két irányú.
Az egyik Apponyi Albert gróf nagyságának megőrzésében fog nyilvánulni. A komoly méreteket öltő szociális haladás terén ez annyit jelent, hogy nem szabad feledésbe merülni engednünk, hogy ennek a haladásnak a megindítója Apponyi Albert gróf volt. Ha az ő alapeszméjének megfelelően életműve befejezést nyer az új rend békés kialakulásával, sohasem szabad felednünk, hogy ennek az útjára elsőként ő mutatott rá a 48-as példa követésére szóló felhívásával.
A másik irányú feladatunk — bár negatív jellegű — több aktivitást követel. Küzdenünk kell azért, hogy a szociális fejlődésnek — Apponyi szelleméhez híven — a kereszténység eszmevilága legyen és maradjon a szilárd alapja. Ha az új rend — amint sajnos más népeknél már bekövetkezett — épen úgy szakít a kereszténység tanításával, mint ahogy szakított azzal a liberálizmus, rajta is be fog teljesedni a liberálizmus végzete, amelyet ugyanezeknek a népeknek az átka kísér.
Nekünk pedig szent kötelességünk, hogy az ennek nyomán járó kiábrándulás keservétől megóvjuk azt a Magyar Hazát, amelynek oly hűséges, féltő, gondviselésszerű jótevője volt az, akinek szelleme iránt hűséget fogadtunk: Gróf Apponyi Albert.
1. Emlékiratok, II. k. 199. l.
2. Emlékiratok, I. k. 20. l.
3. Emlékiratok, I. k. 23. l.
4. Emlékiratok, I. k. 23., 131., 133. l., Kornis: Apponyi világnézete 62. és köv. l.
5. Emlékiratok, I. k. 131. l.
6. Emlékiratok, I. k. 133. l.
7. V. ö. Kornis: i. m. 68. l.
8. A Külügyi Társaság Apponyi emlékkönyve 290. l.
9. I. m. 264 és köv. l.
10. Emlékiratok, II. k. 52. és 56. l.
11. V. ö. i. m. 113-118. l.
12. Emlékiratok, I. k. 20. l.
13. U. o. 133. l.
14. Kornis: i. m 66. l.
15. Emlékiratok, I. 120. l.
16. I. m. 131. l.
17. Apponyi: Társadalmi átalakulások. (Cobden könyvtár 9. sz.) 13. l. A Külügyi Társaság Apponyi emlékkönyve 267. l.
18. Társadalmi átalakulások 16. l. Emlékkönyv 268. l.
19. Emlékiratok, I. k. 134. l.