Nizsalovszky Endre: Arcképvázlat születésének centenáriumán
Akik most Nizsalovszky Endre születésének centenáriumát ünnepeljük, többségünkben személyes ismerősei, tanítványai, tisztelő barátai voltunk. Részesei lehettünk, hogy mindenkit a tudós élettapasztalat és a szerénység közvetlenségével, a barátság szeretetével fogadott. Az érkezőről és mindenkiről, aki személyes kapcsolataiban valami szerepet vitt, csak jót feltételezett. Még az elvi ellenfélre is, kényszerűen viselt egzisztenciális bénítások ellenére is, ráborította a humánum és a másság tiszteletének varázsköpenyét.
Még előttünk van magas, szikár alakja, visszafogott beszéde, gesztusai, amelyeken nem a széles mozdulatok, hanem inkább a belülről élő nyugalom és fegyelmezettség, a szó és mondandó bölcsessége uralkodott. Mint Illyés Gyula mondta Babitsról, akihez hasonlított is: külsejében is az emberi-tudósi lelkületet fejezte ki, szerzetesi arcán a középkori szigor és a reneszánsz mosoly váltakozott, szavaiból a bátorító megértés meleg hangja áradt.
Az idők számára a döntő természetesen az alkotás, amelyből mindenki meríthet. Főleg erről szólnék alább, de a forrásnál ott vannak az emberi személyiség, az őt jellemző emberi értékek, amelyekkel Nizsalovszky professzor sokunk személyes létének részévé is vált. Bevezetőleg hadd szóljak még ezekről néhány szót. Ez az a forrásvidék, ahonnan a másokért való felelősség és cselekvés, majd a tágabb értelemben életművének közéletisége is fakad. Az, hogy mindig kereste, adott mikro- vagy makrotársadalmi viszonyok között hogyan lehet a legbensőbb énünk szerinti értékeket élni-érvényesülni segíteni, „átvinni a szerelmet a túlsó partra”. Valami olyan partra, amelyet etikai és filozófiai vívódásaiban jónak és biztosnak talált, amely a tenni akarás járható hídfője lehetett. Ezt megtalálta.
Megtalálta a több és több tudásra törekvő szorgalmával, tehetségével, megharcolt egyetemes műveltségével, a dolgok mélyéig ható tudományos kutatás szenvedélyével, a tudományos igazságra törekvés folyamatos korrekciójának természetes igényével, az új kihívásokkal való szembenézés izgalmának és nehézségeinek vállalásával.
Megtalálta, mert a rendező elme világosságával és logikájával kereste az érvényt és a törvényt - „egy magasabb harmóniát” (Arany János: Magány) - a sokszor bizony nem egyszerű politikai, jogi és emberi forgatagban, hogy meglelje a fősodort, miközben taktikai mellékutak és kompromisszumok sorát kellett vállalnia, hogy az említett hídfőt tartani tudja. Az érvény és a törvény - „egy magasabb harmónia” - keresésekor a jelenségeket mindig a maguk élő valóságában és mozgásában vizsgálta, azaz történetiségében, valamint a „másutt hogy van ?” kérdés összehasonlító vetületében, és így az elmélet, az értékrendszer világában, hogy valamely intézménnyel jól szolgáljuk-e a dolgainkat. Sokunk számára emlékezetes tréfás-szellemes mondása, hogy „a történelem nem szamár”: ha valamely jogintézmény egy szerves fejlődésben élő társadalmi-gazdasági képletben tartósan működik, akkor higgyünk benne, hogy a „laboratóriumi próba” pozitív, ne akarjuk szerepéből és nálunk való esetleges esélyeiből kibölcselkedni, hiszen a történelem okos bíró; és ha valami soha és sehol nem volt intézményt akarunk faragni, nagyon gondoljuk végig, hogy ehhez tényleg ránk kellett-e várnia a történelemnek; ha igen, előőrsként nagyon vigyázzunk a veszélyekre.
Megtalálta a biztos hídfőt, mert értékkeresésében életének hamar tudatos részévé vált a hit, amely az élet értelmét az etikus, a mindig jobbat akaró emberi cselekvésben és ennek transzcendentális dimenzióiban látja. Tiszteletet érdemel, ahogy a politikai és társadalmi változások viharaiban, mégis a jogot művelve, „árban és apályban” ezt a hitét vitte-vitte az úton és a túlsó partra - mindig szerényen, magában, nem deklamált retorikában. A másság mindenkori tiszteletével hitte, hogy ezzel valahol mindenkinek szolgál. Kutató csendjében Einsteint, Heisenberget és Planckot is olvasott hozzá, hogy tudományos elméje megnyugodjon: hite emberi érték.
Személyiségéhez tartozott, hogy az alkotó munka - a kutatás, az olvasás, az írás és általa a gondolatok teremtése tanulmányban, könyvben, törvényszövegben vagy választottbírósági ítéletben -, hogy az alkotás életének létformájává vált. Ahogy életének létformájává vált az oktató-nevelő hivatás is. Odaadással gyakorolta ezt a katedráról, a tanári szobájában, ahová diákjai sereglettek, vagy később - mikor a tanítástól eltiltották - lakásán, ahová tanítványai oly nagy számban elzarándokoltak, hogy aztán az ilyen társas együttlétek időnként egészen spontán, a diktatúra árnyékában is a platóni lakoma és akadémia egyfajta szellemi színterévé váljanak.
Igényességéhez és szellemi alkatához tartozott a dolgok, elméletek, jogintézmények, jelenségek, saját és mások írásainak kritikus szemlélete. Hozzászólásaiban nemcsak kritizált, hanem a szerzővel vagy a javaslattal empatikusan tovább gondolkozott, mentette, vitte tovább az értéket. Mindig építeni akart, csak ritkán mondta, hogy nem jó az egész, ezt is finoman. Egyszer véleményt kértek tőle arról, hogy idegen nyelven jó volna-e kiadni valakinek a munkáját. Elolvasva, hosszan leírta a munka kevés értéke mellett az írás súlyos gyengéit, végül a főkérdésre kérdéssel válaszolt, ezt is csak szóval, inkább humornak szánta, tette, hogy ti. „muszáj, hogy Párizsban is megtudják, X.Y szerző mégis csak szamár ezekben a dolgokban ?”
A tudomány és szakirodalmi erőfeszítések iránti megbecsülését és alázatát jelzi, hogy nagyon sok recenziót írt, nevével sok szerzőnek adott rangot, és beható elemzéseivel-javaslataival sok diszciplina fejlődését segítette.
Mikor szembenézett élete közeledő beteljesedésével - méltósággal, sőt transzcendens derűvel volt páros az a küzdelem, melyet szelleme vívott gyengülő testi erejével -, lázas alkotómunkáján látszott, hogy nem is a biológiai élethez ragaszkodott, hanem tudományának feladataihoz, a munka győzelmes áramához, s ebben benn volt élete utolsó percéig. Ebben született alkotásait adta nekünk tovább, mindenkinek, aki a magyar jogtudomány, és általa országunk értékeit becsülni és növelni feladatának tekinti.
Mindaz, amiket személyiségének jegyeiről, emberi értékeiről fentebb - sokunk közvetlen ismerete alapján - el lehetett mondani, és amihez, ha itt tovább időznénk, még sokat hozzá lehetne tenni, természetesen életpályájáról is leolvasható, és elsősorban tudományos életművében jelenik meg.
Ami életpályáját illeti, ez kétszeresen is káprázatos. Egyrészt, hogy fentebb vázolt emberi és hivatásbeli értékei révén nagy nevek mellett is gyors és nagy ívű pályát futott be. Tevékenységét a legmagasabb szakmai-tudományos elismerés kísérte. Alighanem a magyar civilisztika, egyáltalán a magyar jogtudomány talán legnagyobb generációjában érdemesült az első helyek szintjére. Grosschmid Béni, Szladits Károly, Kolosváry Bálint, Moór Gyula, Marton Géza, Szászy-Schwarz Gusztáv, Magyary Zoltán, Magyary Géza, Szászy István, Kuncz Ödön fémjelzik ezt a generációt. Nizsalovszky Endre köztük is nagy névvé lett.
Nizsalovszky Endre 1894. szeptember 25-én született Békéscsabán. Atyja előbb itt, majd Gyulán volt bíró, illetve törvényszéki elnök. A tehetséges joghallgató tanulmányait Nagyváradon és Debrecenben végezte. Valamennyi jogi szakvizsgáját és bírói-ügyvédi vizsgáját kitüntetéssel tette le. 1916-ban előbb joggyakornok, 1918-ban ösztöndíjas Berlinben, 1920-tól már az Igazságügyminisztériumban dolgozik a törvény-előkészítő osztályon. 1930-ban, 35 évesen a kereskedelmi- és váltójog tanárává nevezik ki Debrecenben, miután itt 1929-ben magyar magánjogból magántanári habilitációt nyert. Már 1934-ben Budapestre hívják: 1934 és 1936 között a Műegyetem Közgazdaságtudományi Karán a kereskedelmi és magánjog tanára. 1938-ban meghívják a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol előbb a polgári törvénykezési jogot, 1943-tól pedig a magyar magánjogot adta elő. A tanszékeket - nyilván ismert tudományos-szakmai súlyának elismeréseként - mindig pályázat nélkül, kari meghívás alapján nyerte el. Tanszékvezető egyetemi tanár volt 1957-ben bekövetkezett fegyelmi elbocsátásáig. 1939-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, rendes tagsága 1954-ben következett. Tudományos-oktató tevékenysége mellett - emberi és tudományos lelkiismeretének parancsa és határai között - végig aktív, többnyire meghatározó szerepet vitt a törvény-előkészítésben, a tudományos közéletben (pl. a Magyar Jogászegyletben, a Magyar Tudományos Akadémián, a Szent István Társulatban). 1945-ben az egyetemen észrevétel nélkül igazolták. Tudott volt róla, hogy a jobboldali szélsőségek idegenek voltak tőle, azokat a humánum és a polgári értékek jegyében ellenezte. (Zárójelben egy mindazonáltal hangsúlyos és szimbolikus történet, amelyet az érintett, Nizsalovszky professzor úr későbbi tanártársa mondott el: A vészes időkben is szemináriumán természetes szívélyességgel dolgozott együtt üldözött vallású fiatalokkal is; amikor egyik alkalommal tehetséges résztvevője sárga csillaggal a kabátján jelent meg a szemináriumon, a végén a Professzor úr odament ehhez a kollégához, és felsegítette rá a kabátját, amit a jelenlévők is a humánum megvallásának, a faji politika nyílt elitélésének tekintettek.)
1945 után felerősödik munkássága, részt vesz az újjáépítés kodifikációs, egyetemi és tudományos erőfeszítéseiben. Kormányzati szervek megbízásából törvény- és rendelettervezeteket kodifikál (pl. a szövetkezetekről, a munkaügyi bíráskodásról, a Gazdasági Főtanácsról), könyveket ír, közben 1946-ban és 1948-ban Svájcban tudományos kutatómunkát folytat, töltekezik és alkot.
Tevékenységét az ötvenes években is folytatja, bár már sok támadás éri mint „burzsoá értékeket” hordozó „régi tudóst, aki bekapcsolódik az új életbe”, ahogy Szladits Károly és Fogarasi Béla még jóindulatú együttes jellemzése szól róla 1954-ben (A Nizsalovszky örökösök irattárában, hozzájárulásukkal idézve). A támadások időnként erősek, de nem adja fel. A Nagy Imre-féle „új szakasz”-tól kezdve erősödik kritikus hangvétele a jogi, politikai és tudományos állapotokat illetően. Szakmai-emberi, hatásában politikai súlya, különösen 1956-ban egyre nő, őt választják a legnagyobb súlyú jogtudományi intézmény, az MTA Állam- és Jogtudományi Bizottsága elnökévé.
1956 október 23-át közvetlenül megelőzően (emlékezetem szerint 22-én volt) e Bizottság vitaülésén elmondja reform-beszédét, amely egyfajta tudománypolitikai program is volt, s ami később fegyelmi elbocsátásának egyik okává minősült. 1956-ban a forradalomban az egyetemen különös tevékenységet nem fejtett ki, már csak azért sem, mert, mint mérsékelt, „jobb” és „bal” oldalon egyaránt elismert, a fejlődés és a forradalom jó ügyeit valló tudóst az Akadémia főtitkárává választották, miközben az Akadémia elnöki tisztére Kodály Zoltánt kérték fel. A forradalom után erősödő politikai támadás irányult ellene, mindenek előtt a pártsajtóban. A Kádár-rendszer ún. konszolidációjának erősödésével hamar félreszorították, tisztségeiből leváltották, majd megalázó fegyelmi eljárásban az oktatásügyi miniszter első helyettese 1957. szeptember 23-án egyetemi tanári tisztéből azonnali hatállyal elbocsátotta. Az Egyetemről kitiltották, a döntés súlyát azzal is nyomatékosítva, hogy - ahogy a szöveg szól - „e határozat ellen fellebbezésnek helye nincs” (OM, 14/855-Nll/3 - 1957, a Nizsalovszky örökösök irattárában, hozzájárulásukkal hivatkozva). 1957. december 2-án pedig az MTA elnöke és főtitkára közli vele, hogy „az ellenforradalmi események idején tanúsított magatartása folytán méltatlan akadémiai tisztségekre és az Akadémia akár belföldön, akár külföldön való képviseletére” (MTA Elnöke, 1619/F, 1957, a Nizsalovszky örökösök irattárában, hozzájárulásukkal hivatkozva). Ettól kezdve szerény nyugdíjból, ill. akadémiai tiszteletdíjból élt. A 60-as években fokozatosan elkezdhette publikációs tevékenységét, de az Egyetemre sohasem térhetett vissza, tudományos tisztségre nem választották. Tudós magányának műhelyében, amit könyvtárakban folytatott búvárkodással teljesített ki, következett közel 15 termékeny alkotó év, nagy alkotásokkal, amikről alább szólnék. Ekkor válhatott vigasztaló emberi élményévé az a tény, hogy barátainak, tanítványainak nagy sora zarándokolt állandóan hozzá, háza szinte sose volt üres. Így bent élt akkori mindennapjainkban is, és közvetve még alakította is jogi életünket. Talán jellemző, hogy egyik kerek születésnapját - tanítványainak-tisztelőinek-barátainak nagy száma miatt - az akkori Európa Étteremben (a Mártírok útja és a Keleti Károly utca sarkán) százak ünnepelték. Semmilyen formális hatalma nem volt, de körülötte mindenki érezte a tudás, az érték, a szeretet és elismerés láthatatlan erejét.
Az előbb azt mondtam, hogy életpályája kétszeresen is káprázatos volt. Egyrészt szakmai-hivatásbeli útjának most vázolt nagy íve folytán. Másrészt pedig azért - és erről kell itt még szólni -, mert életműve világokat ívelt át, és több, mint egyedi vagy egyéni küzdelem az, ahogy ezt a sorsot - ma, azt hiszem, már joggal mondhatjuk így - mintegy történelmi tipikussá, egyfajta általános emberi-tudósi értékké szublimálta.
Tanúja és a maga hivatásában cselekvő szereplője volt majd egy század magyar történelmének. Gondoljunk csak bele: a monarchiabeli polgári fellendülés, a századforduló politikai válságai, az első világháború, a forradalmak, a Horthy-korszak a maga sok elemével, a Bethlen-i konszolidáció, a gazdasági válság, a klebelsbergi kultúrpolitika, a politikai jobbratolódás, a második világháború és a politikai szélsőségek borzalmai, a rövid újjáépítő demokrácia, a totális diktatúra a társadalom és a gazdaság voluntarista átalakításával, 1956 és a megtorlás rákövetkező nyomasztó évei, közben Nyugat-Európa teljes átrendeződése a szociális piacgazdaság és a gazdasági integráció látványos sikereivel, a KGST valójában fejlődés-ellenes uralmának egyre több negatívuma, majd a két világrendszer koegzisztenciája és versenye a korábbi, egymás felszámolására törekvő stratégia helyett, a hazai és KGST gazdasági reformok mögött feszítő válságok fokozatos erősödése, az érdek, az áruviszonyok, a piaci motivációk, a tőke, a nyereség kategóriáinak terjedése, a liberalizálás a közéletben, - és a szellem fokozatosan kilép a palackból. Mindezek folytán valamilyen másik szociális rendet, egy másik világot sejthetett a horizonton, és segíthetett neki alakot keresni az, aki az 1970-es évek második felében egy ilyen nagyívű életpálya tapasztalatával, az európai értékrend klasszikus műveltségével, a jog- és a társadalomfilozófia instrumentáriumának mély ismeretével, a tények kemény korlátait is tudva, szemlélte a világot.
Itt vált igazán nyilvánvalóvá, - és számunkra érthetővé -, hogy Nizsalovszky Endrét történelmi helyzete, tehetsége, bámulatos szorgalma, nagy műveltsége, mélyen gyökerező európai világnézeti értékrendje, a közért való felelősség és a jót-tenni-akarás belső kényszere, „a gondolkodás kimagasló átfogó képessége”, a korokat átívelő reneszánsz tudósi alkata, „az örökké általános értékeket kereső humanizmusa”, ahogy a fiatalabb generáció értékszeretete is jellemzi (Székely László: Nizsalovszky Endre, Tanulmányok a jogról, Jogtudományi Közlöny, 1986. évi novemberi szám, 571. old.), hogy ezt az alkotó embert mindenek előtt ezek miatt a sajátságok miatt akarta ez a hosszú történelmi korszak újból és újból társalkotóvá tenni, hogy ő meg ennek jegyében, ebből a pozícióból alkotott és tett taktikai koncessziókat is, hogy a társalkotásban az általános értékeket, a mindig keresett „magasabb harmóniát” erősíthesse.
Bizonnyal korrekten csak így értékelhető pályájának legnagyobb dilemmája és törése, hogy ti. a szocialista korszakban csak jelentős koncessziókkal tudta szolgálni a jogtudományt, és 1956 után a forradalom leverése számára azt is jelentette, hogy hosszú időre elhallgattatták, az egyetemi életből, az ifjúság tanításából és neveléséből pedig végleg kizárták (más kérdés, hogy sokan utat találtak hozzá és írásainak értékei folytán lassan a társalkotója lehetett a jövőnek is).
Néhány szót - hogy a fentieket a „kétszer-kettő négy” módjára is lássuk - kell szólni erről a „koncessziós útról”, a mégis bekövetkezett félreállításról, a fegyelmiről, meg arról, hogy a fősodor, a „magasabb harmónia” állandóan ott volt alkotása mélyén. Ez táplálta munkáinak történeti érvényű értékeit, ez tört felszínre 1956-ban, mikor esélye látszott a jobb történelmi erők sikerének.
1956 októberében - az Akadémia Állam- és Jogtudományi Bizottságának 23-a előtti ülésén - elmondott beszédében nyilvánosan is szólt jogirodalmának „koncessziós” sajátosságáról. Hadd idézem írásban is fennmaradt szavait: „Persze hiba volt irodalmunkban a sok marxista-leninista tétel ismételgetése. De emiatt az ismételgetés miatt ne vessük el a munkák egyéb érdemleges tartalmát. Ez az ún. garasletevés olyan fürdővíz volt, amely nélkül szellemi gyermekeinket - sokan úgy hitték - nem is lehet felnevelni. És hibának tartom, amikor most a figyelmet csak a fürdővízre és nem a gyermekre irányítják. Bocsánat, hogy most szubjektív leszek, de senki másnak az ilyen vívódását nem ismerem olyan jól, mint a magamét, és még nem volt módom erről teljes nyíltsággal beszélni. A dogmatizmus korszakának - sokszor úgy érzem - valóságos intézményévé váltam, amit, ha nem lett volna meg, valósággal fel kellett volna találni. Én voltam az, akire tíz éven keresztül példaképpen hivatkozni lehetett mint olyanra, aki nem tud szabadulni a múlt csökevényeitől, aki a szülő fájdalmas aggódásával próbálja átmenteni korábbi szellemi termékeinek minél több részét, aki az elmúlt idők jogszemléletével nem tud szakítani, akinél antimarxista tételeket mindig lehet találni (...) Sokan támadtak ezért a jelenlévők közül is (...) A részvét szíves mellőzését mégis kérem - ha kellett, írásban megfeleltem képességeimhez és temperamentumomhoz képest - (...), mert személyes bántást nem érzek, és ezek a csatározások (...) még a baráti kapcsolataimat sem zavarták meg (...) Mindezek során azonban ösztönszerűen kialakult bennem az a törekvés, hogy ha valami értelmesnek tartott gondolatom támadt, amit féltettem a (...) lehengerléstől, (...) igyekeztem a gondolatomat a klasszikusok valamelyik megállapításával logikai kapcsolatba hozni (...). Emlékezetem szerint egyszer - éppen a sztálini tanulmánykötet kapcsán - lendültem túl az önfegyelmezéssel magam számára általában megszabott határon.” (Az idézet „Nizsalovszky Endre hozzászólása” című kéziratból való, 4. old., Nizsalovszky örökösök irattára, hozzájárulásukkal idézve). Nem hiszem, hogy ehhez bármit hozzá kellene tenni.
De szólni kell még a beszéd néhány más részéről, egyrészt az 56-os szellem kibontakozásának történelmi példájaként, másrészt, hogy jobban láthatóvá váljanak e professzori alkat kiszabaduló etikai-politikai credojának elemei. Általánosságban is követeli a tudományos szabadságot szemben a dogmák iránti adminisztratív intézkedésekkel is követelt engedelmességgel (u. o. 5. és 12-13. old.). Evégett fel kell oldani a joganyagok számos területén eluralkodott titkosságot; „a jelenlegi tarthatatlan helyzet a tételes jog tudományos művelésének igen sürgősen elhárítandó kerékkötője” (u. o. 6. old.). Kiállt a 48 után jogtalanul félretett, mellőzött, bebörtönzött, vagy másként megalázott helyzetbe hozott tudósok helyzetének javításáért (pl. „Meznerics Iván volt magántanár fegyházból szabadulva fordításokból él, perújítását várja; Benkő István volt magántanár Debrecenben maltert hord (...), Szászy István volt egyetemi tanár akadémiai levelező tagsága ellenére sem tud aktív tevékenységhez jutni”. u. o. 8. old.). „A szocialista törvényesség elméletének kidolgozásánál sürgősebb feladat - mondja tovább - az igazságtalanul elítéltek (...) kártalanítása (...) A törvénytelenség mindenkivel szemben törvénytelenség (...) A sok törvénytelenség folytán sok pénz kellene..., forduljon a kormány újabb kölcsönért, kártalanítási kölcsönért a társadalomhoz kivetés nélkül, a legtisztább önkéntesség alapján. Előre látható, az ilyen kölcsön nagy sikerrel járna, különösen ha a külföldi magyarok kölcsönjegyzését is lehetővé tesszük” (u. o. 10-11. old.). Részletes összehasonlító elemzésben bemutatja, hogy a Rákosi-címerrel „mienk a legnemzetietlenebb nemzeti jelvény” és elsőként talán ő száll síkra egy méltó nemzeti címerért: „ha a címer hagyományos elemeinek legalább egy részét visszaállító új címer alkalmazását úgy rendelné el a törvényhozás, hogy két évi átmeneti idő alatt még a régit is szabad használni (...), az Alkotmányban leírt jelenlegi címer hetek alatt eltűnne az országból” (u. o. 13. old.). Fellép múltbeli tudományos értékeink és személyiségeink diszkriminatív kezelése és nemzeti tudatunkból való kiiktatása ellen (u. o. 13-14. old.). Felveti az akadémiai reform szükségességét; demokratizálásra szorul az Elnöki Tanács által 1956 augusztus 21-én jóváhagyott Alapszabály is, mert pl. a testületekkel, a közgyűléssel és az osztályülésekkel szemben az elnökségnél van a centralizált hatalom (u. o. 15. old.). Meg kell reformálni az ellenőrzött egyetemi felvételi rendszert (u. o. 14-15. old.).
Íme a programbeszéd főbb elemei, az alkotások mélyén élő érvény felszínre törése. Látható belőle, merre is épülne ki a „magasabb harmónia”. Igazában ezek világossá és ismertté válása, valamint a forradalmi időkben az MTA főtitkárává választása és ez a rövid tevékenysége volt aztán a félreállítás - az eszmék és a személye mellőzésének, kizárásának, szilencium alá rendelésének - oka.
Érdemes talán utalni arra, hogy a fegyelmi eljárás sokáig elhúzódott. Az iratokból láthatóan többen - nyilván emberi-tudósi becsületből - visszamondták a fegyelmi biztosi megbízatást. Pedig a Népszabadság nagy „elvi” vezércikke sürgette az értelmiségi ellenforradalmi erők elleni hathatós intézkedéseket (1957 augusztus 4-i szám). Egy másik írás (u. a. lap, 1957. június 12-i számában: „Fegyelmizgetünk? Fegyelmizgetünk?” cím alatt) már névre szólóan címez: „Az ELTE Jogi Karán október végén előbújtak a kapitalista restaurációra áhító, de eladdig hajlongó-bókoló ellenforradalmárok. Hangjuk, tetteik túlságosan visszhangosak, hogy sem lemossák magukról a szennyet. Beszéljünk nyíltan! Nizsalovszky Endre egyetemi tanár október 23. után elérkezettnek látta az időt (...), kimutatta foga fehérét (...)” . Így a „nyitány”, s azután jön az e tanulmányban idézni sem méltó gyűlölködésáradat, valótlan és megfélemlítő állítások nívótlan retorikája. Majd a záró mondat: „Joggal elvárható, hogy az ellenforradalom személyi megtestesítőit (...) a jogi karon is felelősségre vonják” (a kérdéses lapszám 5. oldalán).
1957. szeptember 27-én aztán meg is született az elbocsátást elrendelő fegyelmi határozat (OM 14/855 - N11/3 - 1957 sz. alatt, Nizsalovszky örökösök irattárában, idézve hozzájárulásukkal). A határozatban az inkriminált magatartást, a „bűnöket” kertelés nélkül felsorolják. Főleg az Akadémián viselt dolgokat ítélték el: a főtitkárságot, hogy ezzel „a jobboldali erők élére állt és ebben a tisztében kimondottan ellenforradalmi tevékenységet fejtett ki”; „saját kezébe vette a vezetést”; „november 3-án az Akadémia nevében nyilatkozatot olvasott fel a rádióban, amely állást foglalt az ellenforradalom mellett”; „lépéseket tett az Akadémia tanácskozó tagjainak rehabilitációja érdekében”; „jóval később az Akadémia elnökségébe volt forradalmi bizottsági tagokat juttatott be”; „nagy tekintélyével nagy hatást fejtett ki az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi Karán, különösen az ún. egyetemi autonómia érdekében”.
Hát ennyi. Ehhez párosult még az Akadémia Elnökségének már hivatkozott tisztségfosztó és szilenciumra vezető (MTA 1619/F/1957- sz.), december 2-án kelt határozata (Nizsalovszky örökösök irattára, hozzájárulásukkal hivatkozva). Ez két évre szólt. Ez a „mellőzés” valójában - a tisztségviselést és akadémiai képviseletet illetően, tehát a szilencium kivételével - élete végéig tartott.
Ahogy változtak - a nemzetközi olvadással, a „détente”-tal is összefüggésben liberalizálódtak - az ország belpolitikai, kultúr- és tudománypolitikai viszonyai, úgy nyílott mód arra, hogy magányában elmélyült tudományos tevékenysége nyilvánossághoz jusson. Igazában csodálni lehetett - ellenfelei is értékelték ezért -, hogy főnixmadárként, idős korban, ifjonti kedvvel, új kihívásokra is bátran vállalkozva másodszor is felépítette tudományos világát, alkotások sorával tette teljessé tudományos életművét. Szerényen viselte formai elzártságát. A szellem, a kutatás, az alkotás, az érdeklődő világ - tanítványai, barátai, szűkebb és tágabb családjának szeretete - vette körül és tette széppé élete alkonyát.
Amit mindig bánt, hogy az Egyetemre tanártársai sose hívták vissza, még látogatóba sem. Annál nagyobb volt öröme, amikor 80. születésnapján az újabb oktató generáció részéről meghívtuk az Egyetemre, hogy köszöntsük. A találkozót aztán ünnepségből ő változtatta a szellemi és lelki gazdagság baráti beszélgetésévé, amelynek során - mintegy nekünk szóló útravalóul is - elmondta élete emberi és tudósi ars poetica-ját. A lényeget, de többet is abból, mint amit róla eddig ez az írás el tudott mondani.
Ami emberi-tudósi arcképéhez itt most még hátravan: szakmai-tudományos életműve, munkáiban ránk maradt öröksége. Erről szólva - s legalább a főbb magaslatokat jelezve, többre ui. alig juthatunk egy ilyen centenáriumi emlékezésben - előbb az egész táj nagysága, tagoltsága és mégis összefüggő egésze kápráztat el.
Ha végigtekintjük munkáinak százait, könyveinek sokaságát, ezek sokféle jellegét a magas elmélettől a mindennapot segítő kommentárig és az elvi kodifikációs tanulmányokig; ha számbavesszük, hogy hány gazdasági és polgári jogi tárgyú törvényjavaslat meghatározó alakítója volt; ha szembesülünk azzal, hogy művelője volt nemcsak a polgári jognak, hogy érdeklődése és írásai átfogták a római jog, a jogtörténet, a jogfilozófia, a polgári eljárásjog, a családi jog, a nemzetközi magánjog, a devizajog, az összehasonlító jog nagy területeit; hogy munkáival mindig az élő, történetiségükben megjelenő elméleti és gyakorlati problémákra keresett választ; hogy ennek során mindig előre nézett, mindig a főáramot figyelte, amerre menni kellene; hogy ezt korának szakmai nyilvánosságával folytatott állandó dialógusban tette; hogy bátran vállalta a járatlan utakat, amelyeken azonban a fejlődés irányát lehetett észlelni; páratlan ebben, ahogy idős korában új utakra ment, az orvostudomány és a biológia fejlődésének hatását kutatta a jogban, így integrálta pl. a jog gondolati és dogmatikai rendszerébe a szervátültetés etikai-jogi követelményeit. Ha mindezt végigtekintjük, akkor lesz a mai generációk számára is természetessé, hogy működése és életműve mennyire meghatározó volt a maga korában, s milyen nagy értéket jelent az utókor számára is.
Aminek bemutatására mindebből jelen keretek között szerényen törekedni lehet, az - az előbbi hasonlatnál maradva - néhány tájegység magasabb vonulatait egyfajta panoráma-képben felvázolni. A sorrend és a válogatás bizonnyal önkényes lesz. Bár az indulás, hogy jogfilozófiai munkásságával kezdeném, éppen racionálisnak tekinthető.
Nizsalovszky Endrének sajátja volt, hogy szeretett a dolgok elméleti (történeti, filozófiai, társadalmi, gyakorlati) mélyéig elmenni, látni a kérdés, a jogintézmény lényegét és szerepét a rendszerben és konkrét vetületeiben, Belső igénye volt, hogy gondolati eszköztárában és működésében rend és rendszer legyen, hogy jól lássa a közelt és a távolt, ahogy Goethe mondja a Faustban: „Ich blick' in die Ferne / Ich seh' in der Näh' / Den Mond und die, Sterne / Den Wald und das Reh”. Igénye volt a szintézisre való törekvés, ahogy egyes írásaiban, úgy jogi gondolatvilágának legáltalánosabb elméleti alapjait, ill. kereteit illetően is. Innen az, hogy ismételten megjelent jogi elméleti, jogfilozófiai írásokkal pl. a jogi látszatról, a kodifikációról, a jogrendszerről és jogági tagolódásról, a jogértelmezésről, valamint a korának olyan alapvető jogfilozófiai irányzatairól, mint a „fogalomkutató és érdekkutató jogtudomány, a szabad jogi iskola és a tiszta jogtan”. A tételes jog és a joggyakorlat beható ismerete birtokában a jog egészének funkcionális értékrendje és logikai struktúrája is érdekelte. Maradjunk egy percre egy itt kiemelkedő magaslatnál, az előbb idézőjelbe tett címmel 1936-ban megjelent átfogó nagy tanulmányánál (Újból megjelent „Tanulmányok a jogról” című posztumusz kötetében, Budapest, 1984, 11-39. old.). Izgalmas ez az írás ma is, mert a jogtudomány tudomány-jellegét vizsgálja egyebek között az általános filozófiai gondolkozáshoz viszonyítva, de főleg a jog alkalmazott tudományi szerepére (a jogalkotásra, a jogértelmezésre stb.) vonatkoztatva. Az említett négy elméleti konstrukció mindegyikében - a fogalomkutató és az érdekkutató jogtudományban, a szabadjogi iskolában és a tiszta jogtanban, ezek mindegyikében - feláldoznának valami lényegest a jog és a jogtudomány társadalmi-gyakorlati és rendszerelvi szerepéből (35. old.). Nála a jogtudomány értéke annak gyakorlati (a jogalkotásra és a jogalkalmazásra vonatkozó) hatásában van; a jogtudomány tudományelméleti specifikumát abban látja, hogy jogi normák alkotására, változtatására és alkalmazási viszonyaira irányul. Egyik „kemény” fogalmazása szerint: „A jogtudománynak csak akkor van önálló létjogosultsága, ha alkalmazott tudományként áll fenn; egyébként semmi egyéb nem lehet, mint a filozófia rendszerének egy fejezete” (36. old.). Igazában azért ennél többre is vélte a jogtudományt: a jogalkotás és a joggyakorlat nagy gondolat- és eszközrendszerére vonatkozó absztrakciós tételek és szellemi műveletek művészetének, amelyben az értékek is megjelennek és útmutatóvá válnak. A valóság minden oldalú megismerése - ami filozófikusabb oldalról a jogtudomány funkciója még volna - nála a pozitív jog mély ismeretét, értelmes alakítását és alkalmazását jelentette.
Nizsalovszky Endre a jog tudományos művelését - igaz, ebben hallgatóként is kiemelkedő volt, aztán 1918-ban külföldön ösztöndíjas is volt nagy német jogtudósok műhelyében - a törvény-előkészítés, tehát a magas szintű gyakorlat műhelyében kezdte, az Igazságügyminisztériumban. Első nagy munkáját - A jelzálogjog jogszabályainak magyarázata (Tébe kiadó, Budapest, 1929, 438 old.) - „miniszteri osztálytanácsos”-ként jegyezte. De már egy évvel korábban megjelent egy ugyancsak nagy igényű, általánosabb ívű műve „Magyar magánjog mai érvényben, II., Dologi jog” címmel (Budapest, 1928, 874 old.). A minisztériumi kodifikációs években jogszabályok, törvénytervezetek során dolgozott olyan témákban, mint a Magánjogi Törvénykönyv, az értékjog, a valorizáció, a váltójelzálogjog, a telekadósság, a kft. intézménye, a hitelszövetkezetek és így tovább. A gazdasági konszolidáció, a válságkezelés és a polgári jog-kereskedelmi jog általános fontosságú intézményeinek fejlesztési időszaka ez. 1930 után professzorként is aktívan részt vett ebben a munkában, olyan jogszabályok előkészítésében, fejlesztésében, mint a tőzsdei ügyletek, egyes vállalatok gazdaságosabb működésének elősegítése, pénztartozások, devizarendelkezések külföldi tartozások tekintetében, ipari tulajdon, kényszer-egyezség, tisztességtelen verseny, stb. Nizsalovszky Endre mindezek során indoklások, tanulmányok, könyvek, kommentárok sorát írta. 1938-ig e témákra vonatkozóan öt önálló könyve, három nagy kötete pedig Kuncz Ödönnel, Szende Pállal, ill. Schwartz Tiborral társzerzőségben jelent meg (A kereskedelmi Törvény és joggyakorlata 1937, Kereskedelmi jogi jogszabályok 1937, Ipari tulajdon, tisztességtelen verseny, iparjog 1938). Ezekre mind áll, ami talán akkori legjelentősebb önálló munkájában, a fent hivatkozott „Jelzálog”-ban olvasható: „Művemben a jelzálogra vonatkozó új jogszabályok elemzését azon a ponton kezdem, ahol a törvényjavaslat indoklásában az egyes rendelkezések magyarázata véget ér. Igyekeztem minden olyan kérdésre választ adni, amely nézetem szerint a gyakorlati jogász szempontjából jelentős lehet, de úgy véltem, hogy ezen felül a fontosabb elméleti kérdéseket is meg kellett világítanom” (IX. old.). A könyvben aztán teljes képet kapunk - a sok gyakorlati tanács és magyarázat mellett - a jelzálog-intézmény történeti útjáról a görögöktől kezdve az 1840-es XXI. törvénycikken át a pénzbeli követelések behajtásáról, a Deák-i telekkönyv és „hipotékális bank” javaslatokig és az MTJ-ben „befulladt” zálogjog-fejezetig. Természetesen képet kapunk a jelzálog fontos gazdasági funkciójáról a hitelélet és a gazdasági fellendülés érdekében, különösképpen pedig arról, hogy általános elveiben és új intézményeiben mennyire korszerűen lesz képes rendeltetését az új nagy törvény - az „1927-évi XXXV. törvénycikk a jelzálogról” - a maga 117§-ával és a végrehajtási rendeletekkel betölteni. Hadd említsek itt csak egy, a szerző által is kiemelt intézményt, ami része az „új, mobilis és differenciált” telekkönyvi és zálogjogi, végül is hitelezési rendszernek. Ez a jelzálogadós-levél. Lényege, hogy a zálogjog telekkönyvön kívül is forgalmazható; a telekkönyvi hatóság által kiállított telekkönyvi közirat a jelzálogról; a közokiratra elidegenítési jog-nyilatkozatok vezethetők, és ezek a törvény erejénél fogva úgy minősülnek; mintha ezeket a telekkönyvbe is bevezették volna (288. és kk. old.).
Összességében bizonnyal nem volt túlzás az a megállapítása, hogy „a jelzálogjog jogintézménye a ma érvényben lévő magyar magánjog területén, azt mondhatni, a legtökéletesebben kiépített jogintézmény” (5. old.). Ahhoz meg; hogy ma is mennyire időszerű ügyről van szó, alighanem nem kell érveket keresni; olvasni, hogy mit írt a professzor, annál inkább.
A nagy táj egy másik nagy vonulata a klasszikus polgári jogi alkotások, amelyek a polgári jogi katedra elfoglalásától élete végéig nagy számban gazdagították a magyar jogtudományt. Nehéz itt minden művét számbavenni, különösen, ha kicsit tágabban vonjuk meg a polgári jog határait. 1943-ban a Magánjogi Tanszék átvételekor azonnal nekilátott a magánjog anyagának kidolgozásához, és ebben egy gazdaságjogias polgári gazdaság és a klasszikus polgári társadalom szemléletével alkotott. Nagy európai műveltségét és jogi-ismeretét is tükrözve megírta a kötelmi jogot, a családi jogot és a polgári jog általános részét. Alkotó félrevonultságában a háború alatt is dolgozott, hogy 1945 után az új időkre figyelve, az öröklési jog kivételével feldolgozza a magánjog és a polgári jog minden részét (ld. Asztalos László: A civilisztika oktatásának és tudományának fejlődése a budapesti egyetemen, Budapest, 1973, 22. és kk. old.), rostálva belőle, ami benne az elmúlt évek vétkes hordaléka, vagy egyébként szerepét-vesztett ballaszt, keresve-építve a korszerű folyamatok útját (ld. pl. Nizsalovszky Endrétől „A Legfelső Bíróság Elvi Tanácsának Határozatai”, I-III. kötetét, Budapest, 1950-52, a kúriai gyakorlat hatályban maradt, ill. új döntéseiről).
Az 1956 utáni félreállítása és magánya az alkotás évei lettek. Ha nem is publikálhatott, amire - ha nem is minden munkájára vonatkozóan - csak a hatvanas évektől nyílt lehetősége, követte a hazai és nemzetközi fejleményeket, fordított-lektorált (pl. lektorálta az Európai Gazdasági Közösség Enciklopédiájának magyar fordítását). Gondolkozott a hazai polgári jog modernizációján, az akkori szocialista jelenben, de mégis általánosabb és távolabbi dimenziókban. Olvasott, kutatott és tanulmányok sorát írta, amelyek akkor nem jelenhettek meg, de részei „Tanulmányok a jogról” című posztumusz tanulmánykötetének (Budapest, 1984).
Nehéz nem felsőfokon beszélni erről a - jórészt kiadási remények nélkül írt - tanulmánysorozatról. „A vétel nemzetközi szabályozásáról” (167-183. old.) nagy európai körképet és harmonizációs fejlődéstörténetet vázol fel. Látjuk benne a közös szintézis lehetőségét, sokak antagonisztikus tagadásával szemben. Egyszerűen káprázatos - és valóban „a jogtudomány művészete”, de legalábbis empatikus írásművészet is, ahogy vallotta - az „Előadóművész jogállása” című írása (146-166. old.). Hadd idézzem egy értő recenzens hasonlóan írástudó sorait: „Ámulatba ejtő műveltségről tanúskodik ez a dolgozat, amely történetiségében mutatja be az előadóművészek jogi védelmének kiépülését az egyes nemzeti jogrendszerekben, illetve az ilyen törekvések koordinálását célzó nemzetközi intézmények kialakulását. Túl azon, hogy a tanulmány milyen értékkel bír mint jogtudományi értekezés (...), jól megvilágítja Nizsalovszky akadémikus tudósi és emberi alkatának egy lényeges tulajdonságát. A szerénységről van szó. Arról a szerénységről, amely az igazán művelt és sokoldalú emberek sajátja, akik számára a műveltség nem a társasági csillogás eszköze, nem hamis póz (...), nem talmi külcsín, hanem belülről megélt tartás, szolgálat és intellektuális alázat” (Székely László, i. m. 573. old.). Mutatis mutandis hasonló szavakkal lehetne szólni a többi nagy posztumusz-tanulmányról is. „Az öröklési viszonosság és a devizajog” című írás (184-208. old.) miközben érdekes korkép, bölcsen vezeti az olvasót a téma elméleti és gyakorlati ösvényein. „Az állami vállalatok forgalmi viszonyainak új alakulásához” című monografikus sodrású értekezés (117-145. old.) sok sui generis jogi-jogtudományi dogmatikai javaslata és értéke mellett különösen azért figyelemre méltó, mert jól mutatja, hogy az adott bizonytalan társadalmi-gazdasági háttérből a jog viszonylagos önállóságát láttató fejlődéstörténetből és az összehasonlító jogi ismeretek indítékaiból, a gazdasági reform kereséséből a szerző mennyire a „polgári jogias” és „kereskedelmi jogias” (133., 137. old.) szemléletben látta - alighanem máig szólóan helyesen - a jövő alakulását. „A polgári jog kodifikációja” című tanulmányból (103-116. old.) szinte minden lényegest meg lehet tudni a nagy kodifikációkról a XII. táblás törvénytől a Ptk-ig, amelynek tervezetéről abból a háttérből mondja el a lényeges jellemzőket.
Szólni kell még a tájkép három különösen kiemelkedő, ill. elkülönülő vonulatáról. Az egyik magaslatot Nizsalovszky Endre alkotó erejének utolsó kutatási területe és az itt létrehozott alkotásai jelentik. Ezek a modern orvostudomány és biológia hatásait vizsgálják a jogban, olyan fontos témákban mint a szerv- és szövetátültetés, a mesterséges megtermékenyítés, a születésszabályozás és a családtervezés. Élete alkonyán bátran és nagy szellemi erudícióval kutatott, olvasott minden újat. Az érintett természettudományok új ismereteivel gazdagodva, nagy általános, etikai és jogi műveltségével korszerű választ adott a terület rendkívül izgalmassá és életbevágóan fontossá vált legtöbb kérdésére, a jogi kezelés sok-sok mikéntjére. Összességében pedig megalkotta az e területen megjelent szabályok és jogintézmények elméleti, ill. rendszerbeli filozófiáját és szintézisét. Mindez több mint időszerű volt, hiszen az orvostudomány átlépte birodalmainak hagyományos, hippokratesi határait, már nemcsak a pácienst gyógyítja, hanem messze tovább megy, emberi szerveket próbál ki és cserél, beavatkozik az emberi test funkciójába, prokreációs folyamatokba, sőt a biológiai robbanás útján már ott tart, hogy az emberi tudatban és személyiségben is robbantásra képes. Az etika és a jog máig érvényes válaszait olvashatjuk e témakörben írt munkáiban (A szerv- és szövetátültetések joga, Budapest, 1970, 1974-ben angolul is; a „Tanulmányok a jogról” című kötetben: A családpolitika jogalkotási eszközei, 211-257. old., A biológia és az orvostudomány hatása a polgári jogra és családi jogra, 261-278. old., A születésszabályozás egyes változatainak jogi vonatkozásai, 279-307. old.).
A másik magaslat Nizsalovszky Endre családi jogi alkotásaiból nőtt ki, és „A család jogi rendjének alapjai” című nagy művében látható (Budapest, 1963, angol nyelven 1968-ban). Enciklopédikus mű: a történelmi mélységek és tanulságok szinte teljessége, az összehasonlító jogi elemzések, szemlék és indikációk rendezett sokfélesége, a társadalmi-gazdasági és kulturális viszonyok beszédes szerepe, a modern életviszonyok és az etika nehézségei, a mindennapi egyéni és társadalmi gondok választ-váró feszítése, a jogi szabályozás lehetőségei és még megannyi kérdés egy nagy szintézisbe foglalva ez a könyv. Imigyen a műnek az is egyik nagy tudománytörténeti érdeme, hogy a fejlődés tényeinek és igényeinek adekvát megragadásával és értelmezésével a családi jognak, mint önálló jogágazatnak elméleti-dogmatikai megalapozását is hozta. A munkát - méltán - külföldön is nagy elismerés kísérte. A Rabels-Zeitschrift-ben a családi jog világhírű professzora, Müller-Freienfels tanulmány-terjedelmű recenziót írt róla (Rabels, 1973-évi 4.sz., 609-620. old.). Csak egy-két jellemző megállapítás Müller-Freienfelstől: A munkában erősen megjelenik a magyar jogi gondolkozás európai beágyazottsága, és „ezek a szálak sohasem szakadtak teljesen el” (611. old.); „a mű az európai jogi tradíció talaján keletkezett” (611. old.); „nagyívű alkotás, a diszciplína valóságos enciklopédiája” (612. old.). Müller-Freienfels persze vitatkozik is, mint mások is, pl. a „szocialista” sajátosságokat illetően, mert sok tekintetben más „retorikával” lényegileg ugyanoda jut a fejlett nyugati országok családi joga is (614. old.). Ezt biztosan tudta a szerző is; akkor mégsem lehetett elvitatni, hogy a vagyontalan „szocialista” családokban a személyi viszonyokat a tulajdoni és vagyoni megfontolások valóban kevésbé „zavarták”, mint a magántulajdon fejlett polgári országaiban. Mindez a főbb elemek közös európai tradícióinak tényén nem változtat, szól a Rabels-Zeitschrift tudós szerzője.
Kicsit mintha messze esne az életmű tájképén, messze a jog és jogtudomány bármennyire nagy és tagolt vonulataitól és csúcsaitól, mégis ez is - ti. a magyar történelem főleg újabbkori drámai eseményeinek és nagy személyiségeinek kutatása és szeretete - része volt Nizsalovszky akadémikus szellemi arculatának, igazában egyéniségének is. Erről tanúskodik „Eötvös József levelei Szalay Lászlóhoz” című könyve (Budapest, 1967, 259 old.), a „Tanulmányok a jogról” című kötetben az 1964-ben írt „Szalay László kodifikációs külföldi kapcsolatai és a sioni epizód” (55-88. old.), valamint az 1967-ben keletkezett „Eötvös József és a notaperek” (89-100. old.) című írása. Messze vezetne most mindezekről írni. A lényeg, hogy valahol a dolgok mélyén magát is megírta bennük, szerényen, láthatatlanul, mindenek előtt Eötvös-ben, a notaperekben. A notaperekben, amelyekben persze nagyon fontos dolgokról, jelesül a szólásszabadságról van szó. Ti. „nota infidelitatis”, azaz hűtlenség címén kívánták támadni az 1830-40-es években azokat, akik kritizálták-támadták a fennálló közhatalmat. A támadott oldalon pedig a szólásszabadság hívei álltak, akik a jobb közállapotokért kívántak küzdeni, és ellenezték, hogy ezt „nota infidelitatis” címen üldözzék. Csak jelzésképpen: a vádlottak egyebek között Wesselényi, Kossuth, Lovassy és Madarász voltak. Az ellenzékiség joga, a szólásszabadság volt tehát a tét. Ebben értékeli - és hámozza ki - Eötvös tényleges szerepét igaz empátiával Nizsalovszky Endre. A lényeget mondják erről Székely László értő szavai, hogy ti. az olvasó „nem egyszerűen egy tárgyszerű elemzést tart a kezében (...), hanem védőbeszédet a mérsékelt, forradalmárrá válni ugyan nem tudó, de az igazságra fáradhatatlanul törekvő, a haladásnak a maga módján elkötelezett, ellenzéki politikus mellett”. S ez - a dolgozat tárgyilagos hangnemén is túlsugárzó - szimpátia a szerző részéről, kortól és időtől függetlenül létjogosultságot követel az Eötvöséhez hasonló emberi és gondolkodói álláspont számára (i. m. 572. old.). Mint annyi írásában, Nizsalovszky Endre nyilván itt is azt kívánta mondani, hogy „fabula de te narratur”, a történet a mának, nekünk is szól.
Még előttünk van magas, szikár alakja, visszafogott beszéde, gesztusai, amelyeken nem a széles mozdulatok, hanem inkább a belülről élő nyugalom és fegyelmezettség, a szó és mondandó bölcsessége uralkodott. Mint Illyés Gyula mondta Babitsról, akihez hasonlított is: külsejében is az emberi-tudósi lelkületet fejezte ki, szerzetesi arcán a középkori szigor és a reneszánsz mosoly váltakozott, szavaiból a bátorító megértés meleg hangja áradt.
Az idők számára a döntő természetesen az alkotás, amelyből mindenki meríthet. Főleg erről szólnék alább, de a forrásnál ott vannak az emberi személyiség, az őt jellemző emberi értékek, amelyekkel Nizsalovszky professzor sokunk személyes létének részévé is vált. Bevezetőleg hadd szóljak még ezekről néhány szót. Ez az a forrásvidék, ahonnan a másokért való felelősség és cselekvés, majd a tágabb értelemben életművének közéletisége is fakad. Az, hogy mindig kereste, adott mikro- vagy makrotársadalmi viszonyok között hogyan lehet a legbensőbb énünk szerinti értékeket élni-érvényesülni segíteni, „átvinni a szerelmet a túlsó partra”. Valami olyan partra, amelyet etikai és filozófiai vívódásaiban jónak és biztosnak talált, amely a tenni akarás járható hídfője lehetett. Ezt megtalálta.
Megtalálta a több és több tudásra törekvő szorgalmával, tehetségével, megharcolt egyetemes műveltségével, a dolgok mélyéig ható tudományos kutatás szenvedélyével, a tudományos igazságra törekvés folyamatos korrekciójának természetes igényével, az új kihívásokkal való szembenézés izgalmának és nehézségeinek vállalásával.
Megtalálta, mert a rendező elme világosságával és logikájával kereste az érvényt és a törvényt - „egy magasabb harmóniát” (Arany János: Magány) - a sokszor bizony nem egyszerű politikai, jogi és emberi forgatagban, hogy meglelje a fősodort, miközben taktikai mellékutak és kompromisszumok sorát kellett vállalnia, hogy az említett hídfőt tartani tudja. Az érvény és a törvény - „egy magasabb harmónia” - keresésekor a jelenségeket mindig a maguk élő valóságában és mozgásában vizsgálta, azaz történetiségében, valamint a „másutt hogy van ?” kérdés összehasonlító vetületében, és így az elmélet, az értékrendszer világában, hogy valamely intézménnyel jól szolgáljuk-e a dolgainkat. Sokunk számára emlékezetes tréfás-szellemes mondása, hogy „a történelem nem szamár”: ha valamely jogintézmény egy szerves fejlődésben élő társadalmi-gazdasági képletben tartósan működik, akkor higgyünk benne, hogy a „laboratóriumi próba” pozitív, ne akarjuk szerepéből és nálunk való esetleges esélyeiből kibölcselkedni, hiszen a történelem okos bíró; és ha valami soha és sehol nem volt intézményt akarunk faragni, nagyon gondoljuk végig, hogy ehhez tényleg ránk kellett-e várnia a történelemnek; ha igen, előőrsként nagyon vigyázzunk a veszélyekre.
Megtalálta a biztos hídfőt, mert értékkeresésében életének hamar tudatos részévé vált a hit, amely az élet értelmét az etikus, a mindig jobbat akaró emberi cselekvésben és ennek transzcendentális dimenzióiban látja. Tiszteletet érdemel, ahogy a politikai és társadalmi változások viharaiban, mégis a jogot művelve, „árban és apályban” ezt a hitét vitte-vitte az úton és a túlsó partra - mindig szerényen, magában, nem deklamált retorikában. A másság mindenkori tiszteletével hitte, hogy ezzel valahol mindenkinek szolgál. Kutató csendjében Einsteint, Heisenberget és Planckot is olvasott hozzá, hogy tudományos elméje megnyugodjon: hite emberi érték.
Személyiségéhez tartozott, hogy az alkotó munka - a kutatás, az olvasás, az írás és általa a gondolatok teremtése tanulmányban, könyvben, törvényszövegben vagy választottbírósági ítéletben -, hogy az alkotás életének létformájává vált. Ahogy életének létformájává vált az oktató-nevelő hivatás is. Odaadással gyakorolta ezt a katedráról, a tanári szobájában, ahová diákjai sereglettek, vagy később - mikor a tanítástól eltiltották - lakásán, ahová tanítványai oly nagy számban elzarándokoltak, hogy aztán az ilyen társas együttlétek időnként egészen spontán, a diktatúra árnyékában is a platóni lakoma és akadémia egyfajta szellemi színterévé váljanak.
Igényességéhez és szellemi alkatához tartozott a dolgok, elméletek, jogintézmények, jelenségek, saját és mások írásainak kritikus szemlélete. Hozzászólásaiban nemcsak kritizált, hanem a szerzővel vagy a javaslattal empatikusan tovább gondolkozott, mentette, vitte tovább az értéket. Mindig építeni akart, csak ritkán mondta, hogy nem jó az egész, ezt is finoman. Egyszer véleményt kértek tőle arról, hogy idegen nyelven jó volna-e kiadni valakinek a munkáját. Elolvasva, hosszan leírta a munka kevés értéke mellett az írás súlyos gyengéit, végül a főkérdésre kérdéssel válaszolt, ezt is csak szóval, inkább humornak szánta, tette, hogy ti. „muszáj, hogy Párizsban is megtudják, X.Y szerző mégis csak szamár ezekben a dolgokban ?”
A tudomány és szakirodalmi erőfeszítések iránti megbecsülését és alázatát jelzi, hogy nagyon sok recenziót írt, nevével sok szerzőnek adott rangot, és beható elemzéseivel-javaslataival sok diszciplina fejlődését segítette.
Mikor szembenézett élete közeledő beteljesedésével - méltósággal, sőt transzcendens derűvel volt páros az a küzdelem, melyet szelleme vívott gyengülő testi erejével -, lázas alkotómunkáján látszott, hogy nem is a biológiai élethez ragaszkodott, hanem tudományának feladataihoz, a munka győzelmes áramához, s ebben benn volt élete utolsó percéig. Ebben született alkotásait adta nekünk tovább, mindenkinek, aki a magyar jogtudomány, és általa országunk értékeit becsülni és növelni feladatának tekinti.
Mindaz, amiket személyiségének jegyeiről, emberi értékeiről fentebb - sokunk közvetlen ismerete alapján - el lehetett mondani, és amihez, ha itt tovább időznénk, még sokat hozzá lehetne tenni, természetesen életpályájáról is leolvasható, és elsősorban tudományos életművében jelenik meg.
Ami életpályáját illeti, ez kétszeresen is káprázatos. Egyrészt, hogy fentebb vázolt emberi és hivatásbeli értékei révén nagy nevek mellett is gyors és nagy ívű pályát futott be. Tevékenységét a legmagasabb szakmai-tudományos elismerés kísérte. Alighanem a magyar civilisztika, egyáltalán a magyar jogtudomány talán legnagyobb generációjában érdemesült az első helyek szintjére. Grosschmid Béni, Szladits Károly, Kolosváry Bálint, Moór Gyula, Marton Géza, Szászy-Schwarz Gusztáv, Magyary Zoltán, Magyary Géza, Szászy István, Kuncz Ödön fémjelzik ezt a generációt. Nizsalovszky Endre köztük is nagy névvé lett.
Nizsalovszky Endre 1894. szeptember 25-én született Békéscsabán. Atyja előbb itt, majd Gyulán volt bíró, illetve törvényszéki elnök. A tehetséges joghallgató tanulmányait Nagyváradon és Debrecenben végezte. Valamennyi jogi szakvizsgáját és bírói-ügyvédi vizsgáját kitüntetéssel tette le. 1916-ban előbb joggyakornok, 1918-ban ösztöndíjas Berlinben, 1920-tól már az Igazságügyminisztériumban dolgozik a törvény-előkészítő osztályon. 1930-ban, 35 évesen a kereskedelmi- és váltójog tanárává nevezik ki Debrecenben, miután itt 1929-ben magyar magánjogból magántanári habilitációt nyert. Már 1934-ben Budapestre hívják: 1934 és 1936 között a Műegyetem Közgazdaságtudományi Karán a kereskedelmi és magánjog tanára. 1938-ban meghívják a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol előbb a polgári törvénykezési jogot, 1943-tól pedig a magyar magánjogot adta elő. A tanszékeket - nyilván ismert tudományos-szakmai súlyának elismeréseként - mindig pályázat nélkül, kari meghívás alapján nyerte el. Tanszékvezető egyetemi tanár volt 1957-ben bekövetkezett fegyelmi elbocsátásáig. 1939-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, rendes tagsága 1954-ben következett. Tudományos-oktató tevékenysége mellett - emberi és tudományos lelkiismeretének parancsa és határai között - végig aktív, többnyire meghatározó szerepet vitt a törvény-előkészítésben, a tudományos közéletben (pl. a Magyar Jogászegyletben, a Magyar Tudományos Akadémián, a Szent István Társulatban). 1945-ben az egyetemen észrevétel nélkül igazolták. Tudott volt róla, hogy a jobboldali szélsőségek idegenek voltak tőle, azokat a humánum és a polgári értékek jegyében ellenezte. (Zárójelben egy mindazonáltal hangsúlyos és szimbolikus történet, amelyet az érintett, Nizsalovszky professzor úr későbbi tanártársa mondott el: A vészes időkben is szemináriumán természetes szívélyességgel dolgozott együtt üldözött vallású fiatalokkal is; amikor egyik alkalommal tehetséges résztvevője sárga csillaggal a kabátján jelent meg a szemináriumon, a végén a Professzor úr odament ehhez a kollégához, és felsegítette rá a kabátját, amit a jelenlévők is a humánum megvallásának, a faji politika nyílt elitélésének tekintettek.)
1945 után felerősödik munkássága, részt vesz az újjáépítés kodifikációs, egyetemi és tudományos erőfeszítéseiben. Kormányzati szervek megbízásából törvény- és rendelettervezeteket kodifikál (pl. a szövetkezetekről, a munkaügyi bíráskodásról, a Gazdasági Főtanácsról), könyveket ír, közben 1946-ban és 1948-ban Svájcban tudományos kutatómunkát folytat, töltekezik és alkot.
Tevékenységét az ötvenes években is folytatja, bár már sok támadás éri mint „burzsoá értékeket” hordozó „régi tudóst, aki bekapcsolódik az új életbe”, ahogy Szladits Károly és Fogarasi Béla még jóindulatú együttes jellemzése szól róla 1954-ben (A Nizsalovszky örökösök irattárában, hozzájárulásukkal idézve). A támadások időnként erősek, de nem adja fel. A Nagy Imre-féle „új szakasz”-tól kezdve erősödik kritikus hangvétele a jogi, politikai és tudományos állapotokat illetően. Szakmai-emberi, hatásában politikai súlya, különösen 1956-ban egyre nő, őt választják a legnagyobb súlyú jogtudományi intézmény, az MTA Állam- és Jogtudományi Bizottsága elnökévé.
1956 október 23-át közvetlenül megelőzően (emlékezetem szerint 22-én volt) e Bizottság vitaülésén elmondja reform-beszédét, amely egyfajta tudománypolitikai program is volt, s ami később fegyelmi elbocsátásának egyik okává minősült. 1956-ban a forradalomban az egyetemen különös tevékenységet nem fejtett ki, már csak azért sem, mert, mint mérsékelt, „jobb” és „bal” oldalon egyaránt elismert, a fejlődés és a forradalom jó ügyeit valló tudóst az Akadémia főtitkárává választották, miközben az Akadémia elnöki tisztére Kodály Zoltánt kérték fel. A forradalom után erősödő politikai támadás irányult ellene, mindenek előtt a pártsajtóban. A Kádár-rendszer ún. konszolidációjának erősödésével hamar félreszorították, tisztségeiből leváltották, majd megalázó fegyelmi eljárásban az oktatásügyi miniszter első helyettese 1957. szeptember 23-án egyetemi tanári tisztéből azonnali hatállyal elbocsátotta. Az Egyetemről kitiltották, a döntés súlyát azzal is nyomatékosítva, hogy - ahogy a szöveg szól - „e határozat ellen fellebbezésnek helye nincs” (OM, 14/855-Nll/3 - 1957, a Nizsalovszky örökösök irattárában, hozzájárulásukkal hivatkozva). 1957. december 2-án pedig az MTA elnöke és főtitkára közli vele, hogy „az ellenforradalmi események idején tanúsított magatartása folytán méltatlan akadémiai tisztségekre és az Akadémia akár belföldön, akár külföldön való képviseletére” (MTA Elnöke, 1619/F, 1957, a Nizsalovszky örökösök irattárában, hozzájárulásukkal hivatkozva). Ettól kezdve szerény nyugdíjból, ill. akadémiai tiszteletdíjból élt. A 60-as években fokozatosan elkezdhette publikációs tevékenységét, de az Egyetemre sohasem térhetett vissza, tudományos tisztségre nem választották. Tudós magányának műhelyében, amit könyvtárakban folytatott búvárkodással teljesített ki, következett közel 15 termékeny alkotó év, nagy alkotásokkal, amikről alább szólnék. Ekkor válhatott vigasztaló emberi élményévé az a tény, hogy barátainak, tanítványainak nagy sora zarándokolt állandóan hozzá, háza szinte sose volt üres. Így bent élt akkori mindennapjainkban is, és közvetve még alakította is jogi életünket. Talán jellemző, hogy egyik kerek születésnapját - tanítványainak-tisztelőinek-barátainak nagy száma miatt - az akkori Európa Étteremben (a Mártírok útja és a Keleti Károly utca sarkán) százak ünnepelték. Semmilyen formális hatalma nem volt, de körülötte mindenki érezte a tudás, az érték, a szeretet és elismerés láthatatlan erejét.
Az előbb azt mondtam, hogy életpályája kétszeresen is káprázatos volt. Egyrészt szakmai-hivatásbeli útjának most vázolt nagy íve folytán. Másrészt pedig azért - és erről kell itt még szólni -, mert életműve világokat ívelt át, és több, mint egyedi vagy egyéni küzdelem az, ahogy ezt a sorsot - ma, azt hiszem, már joggal mondhatjuk így - mintegy történelmi tipikussá, egyfajta általános emberi-tudósi értékké szublimálta.
Tanúja és a maga hivatásában cselekvő szereplője volt majd egy század magyar történelmének. Gondoljunk csak bele: a monarchiabeli polgári fellendülés, a századforduló politikai válságai, az első világháború, a forradalmak, a Horthy-korszak a maga sok elemével, a Bethlen-i konszolidáció, a gazdasági válság, a klebelsbergi kultúrpolitika, a politikai jobbratolódás, a második világháború és a politikai szélsőségek borzalmai, a rövid újjáépítő demokrácia, a totális diktatúra a társadalom és a gazdaság voluntarista átalakításával, 1956 és a megtorlás rákövetkező nyomasztó évei, közben Nyugat-Európa teljes átrendeződése a szociális piacgazdaság és a gazdasági integráció látványos sikereivel, a KGST valójában fejlődés-ellenes uralmának egyre több negatívuma, majd a két világrendszer koegzisztenciája és versenye a korábbi, egymás felszámolására törekvő stratégia helyett, a hazai és KGST gazdasági reformok mögött feszítő válságok fokozatos erősödése, az érdek, az áruviszonyok, a piaci motivációk, a tőke, a nyereség kategóriáinak terjedése, a liberalizálás a közéletben, - és a szellem fokozatosan kilép a palackból. Mindezek folytán valamilyen másik szociális rendet, egy másik világot sejthetett a horizonton, és segíthetett neki alakot keresni az, aki az 1970-es évek második felében egy ilyen nagyívű életpálya tapasztalatával, az európai értékrend klasszikus műveltségével, a jog- és a társadalomfilozófia instrumentáriumának mély ismeretével, a tények kemény korlátait is tudva, szemlélte a világot.
Itt vált igazán nyilvánvalóvá, - és számunkra érthetővé -, hogy Nizsalovszky Endrét történelmi helyzete, tehetsége, bámulatos szorgalma, nagy műveltsége, mélyen gyökerező európai világnézeti értékrendje, a közért való felelősség és a jót-tenni-akarás belső kényszere, „a gondolkodás kimagasló átfogó képessége”, a korokat átívelő reneszánsz tudósi alkata, „az örökké általános értékeket kereső humanizmusa”, ahogy a fiatalabb generáció értékszeretete is jellemzi (Székely László: Nizsalovszky Endre, Tanulmányok a jogról, Jogtudományi Közlöny, 1986. évi novemberi szám, 571. old.), hogy ezt az alkotó embert mindenek előtt ezek miatt a sajátságok miatt akarta ez a hosszú történelmi korszak újból és újból társalkotóvá tenni, hogy ő meg ennek jegyében, ebből a pozícióból alkotott és tett taktikai koncessziókat is, hogy a társalkotásban az általános értékeket, a mindig keresett „magasabb harmóniát” erősíthesse.
Bizonnyal korrekten csak így értékelhető pályájának legnagyobb dilemmája és törése, hogy ti. a szocialista korszakban csak jelentős koncessziókkal tudta szolgálni a jogtudományt, és 1956 után a forradalom leverése számára azt is jelentette, hogy hosszú időre elhallgattatták, az egyetemi életből, az ifjúság tanításából és neveléséből pedig végleg kizárták (más kérdés, hogy sokan utat találtak hozzá és írásainak értékei folytán lassan a társalkotója lehetett a jövőnek is).
Néhány szót - hogy a fentieket a „kétszer-kettő négy” módjára is lássuk - kell szólni erről a „koncessziós útról”, a mégis bekövetkezett félreállításról, a fegyelmiről, meg arról, hogy a fősodor, a „magasabb harmónia” állandóan ott volt alkotása mélyén. Ez táplálta munkáinak történeti érvényű értékeit, ez tört felszínre 1956-ban, mikor esélye látszott a jobb történelmi erők sikerének.
1956 októberében - az Akadémia Állam- és Jogtudományi Bizottságának 23-a előtti ülésén - elmondott beszédében nyilvánosan is szólt jogirodalmának „koncessziós” sajátosságáról. Hadd idézem írásban is fennmaradt szavait: „Persze hiba volt irodalmunkban a sok marxista-leninista tétel ismételgetése. De emiatt az ismételgetés miatt ne vessük el a munkák egyéb érdemleges tartalmát. Ez az ún. garasletevés olyan fürdővíz volt, amely nélkül szellemi gyermekeinket - sokan úgy hitték - nem is lehet felnevelni. És hibának tartom, amikor most a figyelmet csak a fürdővízre és nem a gyermekre irányítják. Bocsánat, hogy most szubjektív leszek, de senki másnak az ilyen vívódását nem ismerem olyan jól, mint a magamét, és még nem volt módom erről teljes nyíltsággal beszélni. A dogmatizmus korszakának - sokszor úgy érzem - valóságos intézményévé váltam, amit, ha nem lett volna meg, valósággal fel kellett volna találni. Én voltam az, akire tíz éven keresztül példaképpen hivatkozni lehetett mint olyanra, aki nem tud szabadulni a múlt csökevényeitől, aki a szülő fájdalmas aggódásával próbálja átmenteni korábbi szellemi termékeinek minél több részét, aki az elmúlt idők jogszemléletével nem tud szakítani, akinél antimarxista tételeket mindig lehet találni (...) Sokan támadtak ezért a jelenlévők közül is (...) A részvét szíves mellőzését mégis kérem - ha kellett, írásban megfeleltem képességeimhez és temperamentumomhoz képest - (...), mert személyes bántást nem érzek, és ezek a csatározások (...) még a baráti kapcsolataimat sem zavarták meg (...) Mindezek során azonban ösztönszerűen kialakult bennem az a törekvés, hogy ha valami értelmesnek tartott gondolatom támadt, amit féltettem a (...) lehengerléstől, (...) igyekeztem a gondolatomat a klasszikusok valamelyik megállapításával logikai kapcsolatba hozni (...). Emlékezetem szerint egyszer - éppen a sztálini tanulmánykötet kapcsán - lendültem túl az önfegyelmezéssel magam számára általában megszabott határon.” (Az idézet „Nizsalovszky Endre hozzászólása” című kéziratból való, 4. old., Nizsalovszky örökösök irattára, hozzájárulásukkal idézve). Nem hiszem, hogy ehhez bármit hozzá kellene tenni.
De szólni kell még a beszéd néhány más részéről, egyrészt az 56-os szellem kibontakozásának történelmi példájaként, másrészt, hogy jobban láthatóvá váljanak e professzori alkat kiszabaduló etikai-politikai credojának elemei. Általánosságban is követeli a tudományos szabadságot szemben a dogmák iránti adminisztratív intézkedésekkel is követelt engedelmességgel (u. o. 5. és 12-13. old.). Evégett fel kell oldani a joganyagok számos területén eluralkodott titkosságot; „a jelenlegi tarthatatlan helyzet a tételes jog tudományos művelésének igen sürgősen elhárítandó kerékkötője” (u. o. 6. old.). Kiállt a 48 után jogtalanul félretett, mellőzött, bebörtönzött, vagy másként megalázott helyzetbe hozott tudósok helyzetének javításáért (pl. „Meznerics Iván volt magántanár fegyházból szabadulva fordításokból él, perújítását várja; Benkő István volt magántanár Debrecenben maltert hord (...), Szászy István volt egyetemi tanár akadémiai levelező tagsága ellenére sem tud aktív tevékenységhez jutni”. u. o. 8. old.). „A szocialista törvényesség elméletének kidolgozásánál sürgősebb feladat - mondja tovább - az igazságtalanul elítéltek (...) kártalanítása (...) A törvénytelenség mindenkivel szemben törvénytelenség (...) A sok törvénytelenség folytán sok pénz kellene..., forduljon a kormány újabb kölcsönért, kártalanítási kölcsönért a társadalomhoz kivetés nélkül, a legtisztább önkéntesség alapján. Előre látható, az ilyen kölcsön nagy sikerrel járna, különösen ha a külföldi magyarok kölcsönjegyzését is lehetővé tesszük” (u. o. 10-11. old.). Részletes összehasonlító elemzésben bemutatja, hogy a Rákosi-címerrel „mienk a legnemzetietlenebb nemzeti jelvény” és elsőként talán ő száll síkra egy méltó nemzeti címerért: „ha a címer hagyományos elemeinek legalább egy részét visszaállító új címer alkalmazását úgy rendelné el a törvényhozás, hogy két évi átmeneti idő alatt még a régit is szabad használni (...), az Alkotmányban leírt jelenlegi címer hetek alatt eltűnne az országból” (u. o. 13. old.). Fellép múltbeli tudományos értékeink és személyiségeink diszkriminatív kezelése és nemzeti tudatunkból való kiiktatása ellen (u. o. 13-14. old.). Felveti az akadémiai reform szükségességét; demokratizálásra szorul az Elnöki Tanács által 1956 augusztus 21-én jóváhagyott Alapszabály is, mert pl. a testületekkel, a közgyűléssel és az osztályülésekkel szemben az elnökségnél van a centralizált hatalom (u. o. 15. old.). Meg kell reformálni az ellenőrzött egyetemi felvételi rendszert (u. o. 14-15. old.).
Íme a programbeszéd főbb elemei, az alkotások mélyén élő érvény felszínre törése. Látható belőle, merre is épülne ki a „magasabb harmónia”. Igazában ezek világossá és ismertté válása, valamint a forradalmi időkben az MTA főtitkárává választása és ez a rövid tevékenysége volt aztán a félreállítás - az eszmék és a személye mellőzésének, kizárásának, szilencium alá rendelésének - oka.
Érdemes talán utalni arra, hogy a fegyelmi eljárás sokáig elhúzódott. Az iratokból láthatóan többen - nyilván emberi-tudósi becsületből - visszamondták a fegyelmi biztosi megbízatást. Pedig a Népszabadság nagy „elvi” vezércikke sürgette az értelmiségi ellenforradalmi erők elleni hathatós intézkedéseket (1957 augusztus 4-i szám). Egy másik írás (u. a. lap, 1957. június 12-i számában: „Fegyelmizgetünk? Fegyelmizgetünk?” cím alatt) már névre szólóan címez: „Az ELTE Jogi Karán október végén előbújtak a kapitalista restaurációra áhító, de eladdig hajlongó-bókoló ellenforradalmárok. Hangjuk, tetteik túlságosan visszhangosak, hogy sem lemossák magukról a szennyet. Beszéljünk nyíltan! Nizsalovszky Endre egyetemi tanár október 23. után elérkezettnek látta az időt (...), kimutatta foga fehérét (...)” . Így a „nyitány”, s azután jön az e tanulmányban idézni sem méltó gyűlölködésáradat, valótlan és megfélemlítő állítások nívótlan retorikája. Majd a záró mondat: „Joggal elvárható, hogy az ellenforradalom személyi megtestesítőit (...) a jogi karon is felelősségre vonják” (a kérdéses lapszám 5. oldalán).
1957. szeptember 27-én aztán meg is született az elbocsátást elrendelő fegyelmi határozat (OM 14/855 - N11/3 - 1957 sz. alatt, Nizsalovszky örökösök irattárában, idézve hozzájárulásukkal). A határozatban az inkriminált magatartást, a „bűnöket” kertelés nélkül felsorolják. Főleg az Akadémián viselt dolgokat ítélték el: a főtitkárságot, hogy ezzel „a jobboldali erők élére állt és ebben a tisztében kimondottan ellenforradalmi tevékenységet fejtett ki”; „saját kezébe vette a vezetést”; „november 3-án az Akadémia nevében nyilatkozatot olvasott fel a rádióban, amely állást foglalt az ellenforradalom mellett”; „lépéseket tett az Akadémia tanácskozó tagjainak rehabilitációja érdekében”; „jóval később az Akadémia elnökségébe volt forradalmi bizottsági tagokat juttatott be”; „nagy tekintélyével nagy hatást fejtett ki az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi Karán, különösen az ún. egyetemi autonómia érdekében”.
Hát ennyi. Ehhez párosult még az Akadémia Elnökségének már hivatkozott tisztségfosztó és szilenciumra vezető (MTA 1619/F/1957- sz.), december 2-án kelt határozata (Nizsalovszky örökösök irattára, hozzájárulásukkal hivatkozva). Ez két évre szólt. Ez a „mellőzés” valójában - a tisztségviselést és akadémiai képviseletet illetően, tehát a szilencium kivételével - élete végéig tartott.
Ahogy változtak - a nemzetközi olvadással, a „détente”-tal is összefüggésben liberalizálódtak - az ország belpolitikai, kultúr- és tudománypolitikai viszonyai, úgy nyílott mód arra, hogy magányában elmélyült tudományos tevékenysége nyilvánossághoz jusson. Igazában csodálni lehetett - ellenfelei is értékelték ezért -, hogy főnixmadárként, idős korban, ifjonti kedvvel, új kihívásokra is bátran vállalkozva másodszor is felépítette tudományos világát, alkotások sorával tette teljessé tudományos életművét. Szerényen viselte formai elzártságát. A szellem, a kutatás, az alkotás, az érdeklődő világ - tanítványai, barátai, szűkebb és tágabb családjának szeretete - vette körül és tette széppé élete alkonyát.
Amit mindig bánt, hogy az Egyetemre tanártársai sose hívták vissza, még látogatóba sem. Annál nagyobb volt öröme, amikor 80. születésnapján az újabb oktató generáció részéről meghívtuk az Egyetemre, hogy köszöntsük. A találkozót aztán ünnepségből ő változtatta a szellemi és lelki gazdagság baráti beszélgetésévé, amelynek során - mintegy nekünk szóló útravalóul is - elmondta élete emberi és tudósi ars poetica-ját. A lényeget, de többet is abból, mint amit róla eddig ez az írás el tudott mondani.
Ami emberi-tudósi arcképéhez itt most még hátravan: szakmai-tudományos életműve, munkáiban ránk maradt öröksége. Erről szólva - s legalább a főbb magaslatokat jelezve, többre ui. alig juthatunk egy ilyen centenáriumi emlékezésben - előbb az egész táj nagysága, tagoltsága és mégis összefüggő egésze kápráztat el.
Ha végigtekintjük munkáinak százait, könyveinek sokaságát, ezek sokféle jellegét a magas elmélettől a mindennapot segítő kommentárig és az elvi kodifikációs tanulmányokig; ha számbavesszük, hogy hány gazdasági és polgári jogi tárgyú törvényjavaslat meghatározó alakítója volt; ha szembesülünk azzal, hogy művelője volt nemcsak a polgári jognak, hogy érdeklődése és írásai átfogták a római jog, a jogtörténet, a jogfilozófia, a polgári eljárásjog, a családi jog, a nemzetközi magánjog, a devizajog, az összehasonlító jog nagy területeit; hogy munkáival mindig az élő, történetiségükben megjelenő elméleti és gyakorlati problémákra keresett választ; hogy ennek során mindig előre nézett, mindig a főáramot figyelte, amerre menni kellene; hogy ezt korának szakmai nyilvánosságával folytatott állandó dialógusban tette; hogy bátran vállalta a járatlan utakat, amelyeken azonban a fejlődés irányát lehetett észlelni; páratlan ebben, ahogy idős korában új utakra ment, az orvostudomány és a biológia fejlődésének hatását kutatta a jogban, így integrálta pl. a jog gondolati és dogmatikai rendszerébe a szervátültetés etikai-jogi követelményeit. Ha mindezt végigtekintjük, akkor lesz a mai generációk számára is természetessé, hogy működése és életműve mennyire meghatározó volt a maga korában, s milyen nagy értéket jelent az utókor számára is.
Aminek bemutatására mindebből jelen keretek között szerényen törekedni lehet, az - az előbbi hasonlatnál maradva - néhány tájegység magasabb vonulatait egyfajta panoráma-képben felvázolni. A sorrend és a válogatás bizonnyal önkényes lesz. Bár az indulás, hogy jogfilozófiai munkásságával kezdeném, éppen racionálisnak tekinthető.
Nizsalovszky Endrének sajátja volt, hogy szeretett a dolgok elméleti (történeti, filozófiai, társadalmi, gyakorlati) mélyéig elmenni, látni a kérdés, a jogintézmény lényegét és szerepét a rendszerben és konkrét vetületeiben, Belső igénye volt, hogy gondolati eszköztárában és működésében rend és rendszer legyen, hogy jól lássa a közelt és a távolt, ahogy Goethe mondja a Faustban: „Ich blick' in die Ferne / Ich seh' in der Näh' / Den Mond und die, Sterne / Den Wald und das Reh”. Igénye volt a szintézisre való törekvés, ahogy egyes írásaiban, úgy jogi gondolatvilágának legáltalánosabb elméleti alapjait, ill. kereteit illetően is. Innen az, hogy ismételten megjelent jogi elméleti, jogfilozófiai írásokkal pl. a jogi látszatról, a kodifikációról, a jogrendszerről és jogági tagolódásról, a jogértelmezésről, valamint a korának olyan alapvető jogfilozófiai irányzatairól, mint a „fogalomkutató és érdekkutató jogtudomány, a szabad jogi iskola és a tiszta jogtan”. A tételes jog és a joggyakorlat beható ismerete birtokában a jog egészének funkcionális értékrendje és logikai struktúrája is érdekelte. Maradjunk egy percre egy itt kiemelkedő magaslatnál, az előbb idézőjelbe tett címmel 1936-ban megjelent átfogó nagy tanulmányánál (Újból megjelent „Tanulmányok a jogról” című posztumusz kötetében, Budapest, 1984, 11-39. old.). Izgalmas ez az írás ma is, mert a jogtudomány tudomány-jellegét vizsgálja egyebek között az általános filozófiai gondolkozáshoz viszonyítva, de főleg a jog alkalmazott tudományi szerepére (a jogalkotásra, a jogértelmezésre stb.) vonatkoztatva. Az említett négy elméleti konstrukció mindegyikében - a fogalomkutató és az érdekkutató jogtudományban, a szabadjogi iskolában és a tiszta jogtanban, ezek mindegyikében - feláldoznának valami lényegest a jog és a jogtudomány társadalmi-gyakorlati és rendszerelvi szerepéből (35. old.). Nála a jogtudomány értéke annak gyakorlati (a jogalkotásra és a jogalkalmazásra vonatkozó) hatásában van; a jogtudomány tudományelméleti specifikumát abban látja, hogy jogi normák alkotására, változtatására és alkalmazási viszonyaira irányul. Egyik „kemény” fogalmazása szerint: „A jogtudománynak csak akkor van önálló létjogosultsága, ha alkalmazott tudományként áll fenn; egyébként semmi egyéb nem lehet, mint a filozófia rendszerének egy fejezete” (36. old.). Igazában azért ennél többre is vélte a jogtudományt: a jogalkotás és a joggyakorlat nagy gondolat- és eszközrendszerére vonatkozó absztrakciós tételek és szellemi műveletek művészetének, amelyben az értékek is megjelennek és útmutatóvá válnak. A valóság minden oldalú megismerése - ami filozófikusabb oldalról a jogtudomány funkciója még volna - nála a pozitív jog mély ismeretét, értelmes alakítását és alkalmazását jelentette.
Nizsalovszky Endre a jog tudományos művelését - igaz, ebben hallgatóként is kiemelkedő volt, aztán 1918-ban külföldön ösztöndíjas is volt nagy német jogtudósok műhelyében - a törvény-előkészítés, tehát a magas szintű gyakorlat műhelyében kezdte, az Igazságügyminisztériumban. Első nagy munkáját - A jelzálogjog jogszabályainak magyarázata (Tébe kiadó, Budapest, 1929, 438 old.) - „miniszteri osztálytanácsos”-ként jegyezte. De már egy évvel korábban megjelent egy ugyancsak nagy igényű, általánosabb ívű műve „Magyar magánjog mai érvényben, II., Dologi jog” címmel (Budapest, 1928, 874 old.). A minisztériumi kodifikációs években jogszabályok, törvénytervezetek során dolgozott olyan témákban, mint a Magánjogi Törvénykönyv, az értékjog, a valorizáció, a váltójelzálogjog, a telekadósság, a kft. intézménye, a hitelszövetkezetek és így tovább. A gazdasági konszolidáció, a válságkezelés és a polgári jog-kereskedelmi jog általános fontosságú intézményeinek fejlesztési időszaka ez. 1930 után professzorként is aktívan részt vett ebben a munkában, olyan jogszabályok előkészítésében, fejlesztésében, mint a tőzsdei ügyletek, egyes vállalatok gazdaságosabb működésének elősegítése, pénztartozások, devizarendelkezések külföldi tartozások tekintetében, ipari tulajdon, kényszer-egyezség, tisztességtelen verseny, stb. Nizsalovszky Endre mindezek során indoklások, tanulmányok, könyvek, kommentárok sorát írta. 1938-ig e témákra vonatkozóan öt önálló könyve, három nagy kötete pedig Kuncz Ödönnel, Szende Pállal, ill. Schwartz Tiborral társzerzőségben jelent meg (A kereskedelmi Törvény és joggyakorlata 1937, Kereskedelmi jogi jogszabályok 1937, Ipari tulajdon, tisztességtelen verseny, iparjog 1938). Ezekre mind áll, ami talán akkori legjelentősebb önálló munkájában, a fent hivatkozott „Jelzálog”-ban olvasható: „Művemben a jelzálogra vonatkozó új jogszabályok elemzését azon a ponton kezdem, ahol a törvényjavaslat indoklásában az egyes rendelkezések magyarázata véget ér. Igyekeztem minden olyan kérdésre választ adni, amely nézetem szerint a gyakorlati jogász szempontjából jelentős lehet, de úgy véltem, hogy ezen felül a fontosabb elméleti kérdéseket is meg kellett világítanom” (IX. old.). A könyvben aztán teljes képet kapunk - a sok gyakorlati tanács és magyarázat mellett - a jelzálog-intézmény történeti útjáról a görögöktől kezdve az 1840-es XXI. törvénycikken át a pénzbeli követelések behajtásáról, a Deák-i telekkönyv és „hipotékális bank” javaslatokig és az MTJ-ben „befulladt” zálogjog-fejezetig. Természetesen képet kapunk a jelzálog fontos gazdasági funkciójáról a hitelélet és a gazdasági fellendülés érdekében, különösképpen pedig arról, hogy általános elveiben és új intézményeiben mennyire korszerűen lesz képes rendeltetését az új nagy törvény - az „1927-évi XXXV. törvénycikk a jelzálogról” - a maga 117§-ával és a végrehajtási rendeletekkel betölteni. Hadd említsek itt csak egy, a szerző által is kiemelt intézményt, ami része az „új, mobilis és differenciált” telekkönyvi és zálogjogi, végül is hitelezési rendszernek. Ez a jelzálogadós-levél. Lényege, hogy a zálogjog telekkönyvön kívül is forgalmazható; a telekkönyvi hatóság által kiállított telekkönyvi közirat a jelzálogról; a közokiratra elidegenítési jog-nyilatkozatok vezethetők, és ezek a törvény erejénél fogva úgy minősülnek; mintha ezeket a telekkönyvbe is bevezették volna (288. és kk. old.).
Összességében bizonnyal nem volt túlzás az a megállapítása, hogy „a jelzálogjog jogintézménye a ma érvényben lévő magyar magánjog területén, azt mondhatni, a legtökéletesebben kiépített jogintézmény” (5. old.). Ahhoz meg; hogy ma is mennyire időszerű ügyről van szó, alighanem nem kell érveket keresni; olvasni, hogy mit írt a professzor, annál inkább.
A nagy táj egy másik nagy vonulata a klasszikus polgári jogi alkotások, amelyek a polgári jogi katedra elfoglalásától élete végéig nagy számban gazdagították a magyar jogtudományt. Nehéz itt minden művét számbavenni, különösen, ha kicsit tágabban vonjuk meg a polgári jog határait. 1943-ban a Magánjogi Tanszék átvételekor azonnal nekilátott a magánjog anyagának kidolgozásához, és ebben egy gazdaságjogias polgári gazdaság és a klasszikus polgári társadalom szemléletével alkotott. Nagy európai műveltségét és jogi-ismeretét is tükrözve megírta a kötelmi jogot, a családi jogot és a polgári jog általános részét. Alkotó félrevonultságában a háború alatt is dolgozott, hogy 1945 után az új időkre figyelve, az öröklési jog kivételével feldolgozza a magánjog és a polgári jog minden részét (ld. Asztalos László: A civilisztika oktatásának és tudományának fejlődése a budapesti egyetemen, Budapest, 1973, 22. és kk. old.), rostálva belőle, ami benne az elmúlt évek vétkes hordaléka, vagy egyébként szerepét-vesztett ballaszt, keresve-építve a korszerű folyamatok útját (ld. pl. Nizsalovszky Endrétől „A Legfelső Bíróság Elvi Tanácsának Határozatai”, I-III. kötetét, Budapest, 1950-52, a kúriai gyakorlat hatályban maradt, ill. új döntéseiről).
Az 1956 utáni félreállítása és magánya az alkotás évei lettek. Ha nem is publikálhatott, amire - ha nem is minden munkájára vonatkozóan - csak a hatvanas évektől nyílt lehetősége, követte a hazai és nemzetközi fejleményeket, fordított-lektorált (pl. lektorálta az Európai Gazdasági Közösség Enciklopédiájának magyar fordítását). Gondolkozott a hazai polgári jog modernizációján, az akkori szocialista jelenben, de mégis általánosabb és távolabbi dimenziókban. Olvasott, kutatott és tanulmányok sorát írta, amelyek akkor nem jelenhettek meg, de részei „Tanulmányok a jogról” című posztumusz tanulmánykötetének (Budapest, 1984).
Nehéz nem felsőfokon beszélni erről a - jórészt kiadási remények nélkül írt - tanulmánysorozatról. „A vétel nemzetközi szabályozásáról” (167-183. old.) nagy európai körképet és harmonizációs fejlődéstörténetet vázol fel. Látjuk benne a közös szintézis lehetőségét, sokak antagonisztikus tagadásával szemben. Egyszerűen káprázatos - és valóban „a jogtudomány művészete”, de legalábbis empatikus írásművészet is, ahogy vallotta - az „Előadóművész jogállása” című írása (146-166. old.). Hadd idézzem egy értő recenzens hasonlóan írástudó sorait: „Ámulatba ejtő műveltségről tanúskodik ez a dolgozat, amely történetiségében mutatja be az előadóművészek jogi védelmének kiépülését az egyes nemzeti jogrendszerekben, illetve az ilyen törekvések koordinálását célzó nemzetközi intézmények kialakulását. Túl azon, hogy a tanulmány milyen értékkel bír mint jogtudományi értekezés (...), jól megvilágítja Nizsalovszky akadémikus tudósi és emberi alkatának egy lényeges tulajdonságát. A szerénységről van szó. Arról a szerénységről, amely az igazán művelt és sokoldalú emberek sajátja, akik számára a műveltség nem a társasági csillogás eszköze, nem hamis póz (...), nem talmi külcsín, hanem belülről megélt tartás, szolgálat és intellektuális alázat” (Székely László, i. m. 573. old.). Mutatis mutandis hasonló szavakkal lehetne szólni a többi nagy posztumusz-tanulmányról is. „Az öröklési viszonosság és a devizajog” című írás (184-208. old.) miközben érdekes korkép, bölcsen vezeti az olvasót a téma elméleti és gyakorlati ösvényein. „Az állami vállalatok forgalmi viszonyainak új alakulásához” című monografikus sodrású értekezés (117-145. old.) sok sui generis jogi-jogtudományi dogmatikai javaslata és értéke mellett különösen azért figyelemre méltó, mert jól mutatja, hogy az adott bizonytalan társadalmi-gazdasági háttérből a jog viszonylagos önállóságát láttató fejlődéstörténetből és az összehasonlító jogi ismeretek indítékaiból, a gazdasági reform kereséséből a szerző mennyire a „polgári jogias” és „kereskedelmi jogias” (133., 137. old.) szemléletben látta - alighanem máig szólóan helyesen - a jövő alakulását. „A polgári jog kodifikációja” című tanulmányból (103-116. old.) szinte minden lényegest meg lehet tudni a nagy kodifikációkról a XII. táblás törvénytől a Ptk-ig, amelynek tervezetéről abból a háttérből mondja el a lényeges jellemzőket.
Szólni kell még a tájkép három különösen kiemelkedő, ill. elkülönülő vonulatáról. Az egyik magaslatot Nizsalovszky Endre alkotó erejének utolsó kutatási területe és az itt létrehozott alkotásai jelentik. Ezek a modern orvostudomány és biológia hatásait vizsgálják a jogban, olyan fontos témákban mint a szerv- és szövetátültetés, a mesterséges megtermékenyítés, a születésszabályozás és a családtervezés. Élete alkonyán bátran és nagy szellemi erudícióval kutatott, olvasott minden újat. Az érintett természettudományok új ismereteivel gazdagodva, nagy általános, etikai és jogi műveltségével korszerű választ adott a terület rendkívül izgalmassá és életbevágóan fontossá vált legtöbb kérdésére, a jogi kezelés sok-sok mikéntjére. Összességében pedig megalkotta az e területen megjelent szabályok és jogintézmények elméleti, ill. rendszerbeli filozófiáját és szintézisét. Mindez több mint időszerű volt, hiszen az orvostudomány átlépte birodalmainak hagyományos, hippokratesi határait, már nemcsak a pácienst gyógyítja, hanem messze tovább megy, emberi szerveket próbál ki és cserél, beavatkozik az emberi test funkciójába, prokreációs folyamatokba, sőt a biológiai robbanás útján már ott tart, hogy az emberi tudatban és személyiségben is robbantásra képes. Az etika és a jog máig érvényes válaszait olvashatjuk e témakörben írt munkáiban (A szerv- és szövetátültetések joga, Budapest, 1970, 1974-ben angolul is; a „Tanulmányok a jogról” című kötetben: A családpolitika jogalkotási eszközei, 211-257. old., A biológia és az orvostudomány hatása a polgári jogra és családi jogra, 261-278. old., A születésszabályozás egyes változatainak jogi vonatkozásai, 279-307. old.).
A másik magaslat Nizsalovszky Endre családi jogi alkotásaiból nőtt ki, és „A család jogi rendjének alapjai” című nagy művében látható (Budapest, 1963, angol nyelven 1968-ban). Enciklopédikus mű: a történelmi mélységek és tanulságok szinte teljessége, az összehasonlító jogi elemzések, szemlék és indikációk rendezett sokfélesége, a társadalmi-gazdasági és kulturális viszonyok beszédes szerepe, a modern életviszonyok és az etika nehézségei, a mindennapi egyéni és társadalmi gondok választ-váró feszítése, a jogi szabályozás lehetőségei és még megannyi kérdés egy nagy szintézisbe foglalva ez a könyv. Imigyen a műnek az is egyik nagy tudománytörténeti érdeme, hogy a fejlődés tényeinek és igényeinek adekvát megragadásával és értelmezésével a családi jognak, mint önálló jogágazatnak elméleti-dogmatikai megalapozását is hozta. A munkát - méltán - külföldön is nagy elismerés kísérte. A Rabels-Zeitschrift-ben a családi jog világhírű professzora, Müller-Freienfels tanulmány-terjedelmű recenziót írt róla (Rabels, 1973-évi 4.sz., 609-620. old.). Csak egy-két jellemző megállapítás Müller-Freienfelstől: A munkában erősen megjelenik a magyar jogi gondolkozás európai beágyazottsága, és „ezek a szálak sohasem szakadtak teljesen el” (611. old.); „a mű az európai jogi tradíció talaján keletkezett” (611. old.); „nagyívű alkotás, a diszciplína valóságos enciklopédiája” (612. old.). Müller-Freienfels persze vitatkozik is, mint mások is, pl. a „szocialista” sajátosságokat illetően, mert sok tekintetben más „retorikával” lényegileg ugyanoda jut a fejlett nyugati országok családi joga is (614. old.). Ezt biztosan tudta a szerző is; akkor mégsem lehetett elvitatni, hogy a vagyontalan „szocialista” családokban a személyi viszonyokat a tulajdoni és vagyoni megfontolások valóban kevésbé „zavarták”, mint a magántulajdon fejlett polgári országaiban. Mindez a főbb elemek közös európai tradícióinak tényén nem változtat, szól a Rabels-Zeitschrift tudós szerzője.
Kicsit mintha messze esne az életmű tájképén, messze a jog és jogtudomány bármennyire nagy és tagolt vonulataitól és csúcsaitól, mégis ez is - ti. a magyar történelem főleg újabbkori drámai eseményeinek és nagy személyiségeinek kutatása és szeretete - része volt Nizsalovszky akadémikus szellemi arculatának, igazában egyéniségének is. Erről tanúskodik „Eötvös József levelei Szalay Lászlóhoz” című könyve (Budapest, 1967, 259 old.), a „Tanulmányok a jogról” című kötetben az 1964-ben írt „Szalay László kodifikációs külföldi kapcsolatai és a sioni epizód” (55-88. old.), valamint az 1967-ben keletkezett „Eötvös József és a notaperek” (89-100. old.) című írása. Messze vezetne most mindezekről írni. A lényeg, hogy valahol a dolgok mélyén magát is megírta bennük, szerényen, láthatatlanul, mindenek előtt Eötvös-ben, a notaperekben. A notaperekben, amelyekben persze nagyon fontos dolgokról, jelesül a szólásszabadságról van szó. Ti. „nota infidelitatis”, azaz hűtlenség címén kívánták támadni az 1830-40-es években azokat, akik kritizálták-támadták a fennálló közhatalmat. A támadott oldalon pedig a szólásszabadság hívei álltak, akik a jobb közállapotokért kívántak küzdeni, és ellenezték, hogy ezt „nota infidelitatis” címen üldözzék. Csak jelzésképpen: a vádlottak egyebek között Wesselényi, Kossuth, Lovassy és Madarász voltak. Az ellenzékiség joga, a szólásszabadság volt tehát a tét. Ebben értékeli - és hámozza ki - Eötvös tényleges szerepét igaz empátiával Nizsalovszky Endre. A lényeget mondják erről Székely László értő szavai, hogy ti. az olvasó „nem egyszerűen egy tárgyszerű elemzést tart a kezében (...), hanem védőbeszédet a mérsékelt, forradalmárrá válni ugyan nem tudó, de az igazságra fáradhatatlanul törekvő, a haladásnak a maga módján elkötelezett, ellenzéki politikus mellett”. S ez - a dolgozat tárgyilagos hangnemén is túlsugárzó - szimpátia a szerző részéről, kortól és időtől függetlenül létjogosultságot követel az Eötvöséhez hasonló emberi és gondolkodói álláspont számára (i. m. 572. old.). Mint annyi írásában, Nizsalovszky Endre nyilván itt is azt kívánta mondani, hogy „fabula de te narratur”, a történet a mának, nekünk is szól.
Mádl Ferenc
akadémikus, művelődés- és közoktatásügyi miniszter
(Nizsalovszky Endre Emlékkönyv, 1994, 13-30. old. A szerző engedélyével közölve.)